Összeszorította az ajkait.

– Könnyű ezt mondani a te szemszögedből.

-Tudom.

Ez jobban meglepte, mint bármilyen érv.

Alejandro nem próbált úgy tenni, mintha megértett volna valamit, amit soha nem tapasztalt.

„Olyan lehetőségekkel születtem, amilyenekkel neked nem volt” – folytatta. „Sértő lenne ezt tagadni. De nem akarok olyan emberré válni, aki ezt a különbséget arra használja fel, hogy eldöntse, ki ülhet az asztalához.”

Elena lesütötte a tekintetét.

– Lucía túlságosan ragaszkodik hozzád.

– Én is vele.

Elena felnézett.

Sándor nem hátrált meg.

– És pontosan ez ijeszt meg – mondta.

Alejandrónak most először látszott úgy, hogy nincs előre elkészített válasza.

Elena elment, mielőtt a beszélgetés valami olyasmivé fajulhatott volna, amire még nem állt készen.

A következő héten Lucía nem kísérte el anyját a farmra.

A szomszéd visszatért, és Elena ezt kifogásként használta fel.

Szerdán a kis étkezőasztalon megint csak 1 tányér volt.

Róza figyelte őt.

Aztán Alejandróra nézett.

– Nem jön a lány?

-Nem.

-Kár.

Alejandro szinte csendben evett.

Csütörtökön csukott irodaajtónál és zene nélkül dolgozott.

Pénteken bement a konyhába.

Róza felvonta a szemöldökét.

-Uram.

– Elena itt van?

-A kertben.

Alejandro elment.

A rózsabokrok mellett találta meg.

–Kerülöd, hogy magaddal vidd Luciát?

Elena letette az ollót, amivel néhány száraz ágat távolított el.

– Igyekszem elkerülni a zavart.

– Neki vagy neked?

A kérdés bosszantotta.

– Mindkettőért.

Sándor mozdulatlan maradt.

– Akkor el kell mondanom valamit, mielőtt továbbra is okokat találsz ki, hogy távol tarts.

Elena érezte, hogy a szíve hevesen ver.

– Nem szabadna így beszélned velem.

– Valószínűleg nem.

– Én vagyok az alkalmazottad.

-Tudom.

– Akkor érted a problémát.

Alejandro mély levegőt vett.

–Értem az összes problémát. Amit nem értek, az az, hogy miért kell úgy tennünk, mintha semmi sem történne, csak azért, mert ezek a problémák léteznek.

Elena nem válaszolt.

Lépett egyet, de továbbra is biztonságos távolságot tartott.

– Évekig tökéletesen működött ez a ház. A személyzet végezte a dolgát. A vállalkozásaim növekedtek. A családom akkor jött, amikor kellett. Pontosan olyan életem volt, amilyet elvileg akartam.

A hangja halkabbá vált.

– És én abszolút semmit sem éreztem iránta.

Elena mozdulatlan maradt.

– Aztán megjelent egy lány, aki azt mondta, hogy senki sem akar vele táncolni.

Alejandro alig mosolygott.

– És rájöttem, hogy én sem tudom, kivel táncoljak.

Elena úgy érezte, ez a kifejezés áttöri minden védekező vonalát.

– Ne mondj olyan dolgokat, amik később kárt okozhatnak.

– Ezért tartott ilyen sokáig, mire kimondtam őket.

Alejandro egyenesen a szemébe nézett.

„Nem akarom titkos üggyé tenni ezt. Nem akarok pénzt ajánlani neked. Nem akarlak megmenteni senki életétől. Nincs szükséged megmentésre. Meg akarlak ismerni ezen a házon kívül, egyenruha nélkül, parancsok nélkül, anélkül, hogy „uramnak” kellene szólítanod.”

Elena gyengéden megrázta a fejét.

– És Lúcia?

–Lucía nem lehet kifogás arra, hogy közelebb kerüljünk hozzád.

-Pontosan.

– De én sem fogok úgy tenni, mintha nem akarnám őt az életemben.

Elena nedvességet érzett a szemében, bár kényszerítette magát, hogy uralkodjon rajta.

„Már egyszer elveszített valakit. Az apja túl bonyolultnak találta a lánya születését. Annyiszor ígérte meg, hogy visszajön, hogy Lucía már nem kérdezősködött, mikor jön. Nem fogom hagyni, hogy egy másik férfi bejöjjön, fontossá váljon, majd rájöjjön, hogy ez túl nehéz volt.”

Alejandronak kellett pár másodperc, hogy válaszoljon.

– Akkor ne higgy nekem annak alapján, amit ma mondok.

Elena ránézett.

– Nézz rám, hogy mit csinálok holnap.

Nem volt csók.

Nem voltak nagy ígéretek.

Alejandro visszament az irodájába.

Elena folytatta a munkát.

És a következő hónapokban pontosan azt tette, amit ígért.

Várjon.

Meghívta Elenát kávéra egy Alcalá de Henares-i kávézóba, a birtokon kívül.

Utána vacsorázni mentek.

Elena először ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse a rá eső részt.

Alejandro tiltakozni próbált.

„Ha elkezdtek vitatkozni ezen, itt köthetünk ki” – figyelmeztetett.

Alejandro elővette a pénztárcáját.

— Fele és fele.

-Jobb.

Lucía továbbra is látogatta a farmot, de soha többé nem került szóba szívességként.

Alejandro segített neki matekkal, amikor kérte. Alejandro továbbra is javítgatta a kertről készült rajzait. Szerdánként, amikor csak tehették, együtt ebédeltek.

Carmen elkezdte úgy tenni, mintha ez teljesen normális lenne.

Rosa még csak nem is színlelte.

– A tánc óta tudom – mondta egy nap.

Elena egy folyó.

– Semmit sem tudtál.

– Mi, szakácsok, értünk a dolgokhoz.

Egy év telt el.

Elena önszántából otthagyta a farmon végzett munkáját, és adminisztratív pozíciót vállalt egy madridi logisztikai cégnél. Alejandro nem avatkozott közbe.

Tudnia kellett, hogy kapcsolatot építhet ki vele anélkül, hogy anyagilag függne tőle.

És megértette.

Egy délután, majdnem 18 hónappal az első tánc után, mindhárman visszatértek ugyanabba a kertbe, ahol minden elkezdődött.

Volt még egy családi ünnepség.

Ezúttal senki sem kérdezte meg, mit keres ott Lucia.

A már 9 éves lány a karja alatt cipelte a jegyzetfüzetét.

Alejandro éppen több családtaggal beszélgetett, amikor a nő odaért.

– Szükségem van rád, hogy gyere.

-Jelenleg?

-Jelenleg.

Odavezette az egyik fehér székhez a sínek mellett.

Elena ott ült.

– Mi történik? – kérdezte Alejandro.