Abban a pillanatban, hogy megláttam a volt feleségemet egy csendes, napsütötte vidéki út szélén állni Franklin, Tennessee állam közelében, két alvó babával a mellkasához szíjazva, kiszívta a levegőt a tüdőmből. Nem azért, mert szegénynek tűnt. Nem azért, mert a farmerja kifakult, a szandálja elvékonyodott, vagy mert egy üres alumíniumdobozokkal teli vászonzsák hevert a lába közelében a fullasztó júliusi hőségben. Hanem azért, mert Maren szánalommal nézett rám.

Nem harag. Nem szégyen. Csak egy feneketlen, üres szánalom.

És abban az egyetlen másodpercben egy gondolat, amit egy évnyi drága bourbon és vállalati zavaró tényezők alatt eltemettem, rémisztő tisztasággal merült fel bennem. Mi van, ha ő tud valamit, amit én nem?

Azon a délutánon fekete terepjárómmal Nashville déli mellékutain haladtam, menyasszonyommal, Tessa Whitmore-ral az anyósülésen. Három hét múlva volt az esküvőnk. A társasági újságok azt írták, hogy végre helyrejött az életem. A csúnya válás kísértetként hatott. A techcégem részvényei szárnyaltak. Tessa kifinomult volt, veszélyes egy igazgatótanácsi teremben, gyönyörű, és pontosan olyan nő, amilyennek az emberek elvárták, hogy egy Rowan Bellamy-hoz hasonló vezérigazgató feleségül menjen.

Tessa ekkor előrehajolt, és manikűrözött kezével olyan erősen szorította a műszerfalat, hogy az ujjpercei kifehéredtek. – Rowan, állj félre!

A kavics úgy roppant a kerekek alatt, mint a lövések, ahogy fékeztem. – Nézd! – dorombolta Tessa, és a szóból émelyítően édes elégedettség csöpögött. – Nem az exfeleséged?

Követtem a tekintetét. A lélegzetem elakadt, mint az üvegszilánkok. Maren. Egy szívdobbanásnyi időre alig ismertem fel a nőt, aki a nap vakító fényében hunyorogva nézett körül. Az a Maren, akire emlékeztem, selymet viselt jótékonysági gálákon, és csendes kecsességgel viselkedett. Ez a Maren porfoltos pólót viselt, és olyan mély kimerültség fogta el, hogy a saját csontjaim is belefájdultak.

De mindez nem számított, miután megláttam a babákat. Ikrek. Aprók. Halványkék sapkák alatt aludtak. Az arcuk kerek volt, a fürtjeik világosak, szinte fehérszőkék a napon. Pontosan ugyanolyan színű volt apám haja minden régi családi fényképen, ami a dolgozószobámban lógott.

Összeszorult a gyomrom. Az időzítés. A koruk. Az arcuk. Olyan érzés volt, mintha egy szikláról léptem volna le a sötétben.

Mielőtt egy szót is mondhattam volna, Tessa letekerte az ablakot. – Nos, Maren – kiáltotta élénk, mérgező hangon. – Úgy tűnik, az életed pontosan úgy alakult, ahogy megérdemelted.

Megdöbbenve fordultam Tessához. Még akkor is, ha elhittem, hogy Maren elárult – a hamis banki adatok, a megrendezett hotelfotók, amiket egy évvel ezelőtt találtam –, Tessa kegyetlensége mélyen, alapvetően helytelennek tűnt.

Maren meg sem rezzent. Nem sértett meg. Egyszerűen csak rám nézett. Csak rám. És amit a szemében láttam, az annak a szomorúsága volt, aki végignézett egy férfit, amint felgyújtja a saját szentélyét.

– Vezess! – csattant fel Tessa, miközben a maszk egy pillanatra lecsúszott a fejéről.

Mellettem Tessa a Prada táskájába nyúlt, elővett egy ropogós húszdollárost, és bedobta a nyitott ablakon. A bankjegy legurult, és Maren lábánál landolt a vörös porban. – Tessék – mosolygott Tessa. – Vegyél tejet a gazembereknek.

Maren a számlára nézett, majd vissza rám. Megigazította az ikreket, felkapta a konzervdobozos zacskóját, és elsétált. Addig néztem, amíg a por el nem nyelte a sziluettjét.

Nem vezettem haza. Tessát a Belle Meade-i kúriánknál tettem le, egy vészhelyzeti bejelentéssel kifogásolva, és órákon át céltalanul vezettem. A fehérszőke fürtök képe kísértett. Alkonyatkor felhívtam Carl Denninget, a magánnyomozót, aki átadta nekem a házasságomat tönkretevő aktát.

Nem vette fel. Még háromszor hívtam. Végül 23:42-kor megszólalt a telefonom.

„Carl, szükségem van az eredetire…”

– Rowan, figyelj rám! – Carl hangja kétségbeesett, lélegzetvisszafojtva rekedt volt. Egy dörgő motor hangja visszhangzott mögötte. – Egy démonhoz mész feleségül, Rowan. Nem tudtam, milyen mélyre hatolt a dolog. A Whitmore-ok… mindenkit birtokolnak.

„Carl, miről beszélsz? Azok az ikrek az enyémek?”

„Igen! De nem ez a legrosszabb. A harmadik baba, Rowan. A lány. Meg kell találnod a lányt, mielőtt…”

Gumik sikoltoztak a hangszóróban. Fém csikorgása fémen hasított a hangba, majd üvegcsörömpölés undorító hangja és egy nehéz, brutális puffanás következett.

„Carl?!” – kiáltottam

Csak a statikus sziszegés, egy autó kürtjének halk, folyamatos ismétlődése hallatszott, és a hátborzongató felismerés, hogy a tökéletes életem egy aprólékosan megépített vágóhíd.

Nem hívtam a rendőrséget. Ha a Whitmore-ok megszervezték volna egy volt nyomozó elleni merényletet, a helyi körzet már amúgy is veszélybe került volna. Terepjárómmal Nashville eső áztatta belvárosának utcáin haladtam, és két háztömbnyire parkoltam le Carl lepukkant irodájától egy zálogház felett.

Az ajtaján már feltörték a zárat, a fa szilánkokra tört a keret körül. Valaki megvert itt.

Előhúztam a rejtett hordható fegyveremet a kabátomból. A fém hidegen súrolta izzadó tenyeremet, és benyomtam az ajtót. Az iroda katasztrófa volt. Az iratszekrények kibelezve hevertek, a papírok szétszórva az olcsó linóleumon, mint a száraz levelek. Széttépték a helyet, keresve valamit.

De ismertem Carlt. Egy paranoiás exzsaru volt, aki nem bízott az irattartó szekrényekben. A sarokban lévő nehéz, lecsavarozott vasradiátor alatti padlódeszkákban bízott.

Félretoltam a nehéz íróasztalt, izmaim sikítottak, és felfeszítettem a laza tölgyfa deszkákat. Alattuk egy biometrikus széf állt. Carl egy évvel ezelőtt, amikor elkezdtük a válópert, regisztrálta rajta az ujjlenyomatomat, viccesen „biztosításomnak” nevezve.