Az út a magánrepülőtérre adrenalinlöketként és villogó utcai lámpákként telt. Maren Evelynnel telefonált, koordinálta a rendőrségi beavatkozást, de mindketten tudtuk, hogy a zsaruk túl messze vannak. A pénz időt vesz, és Grant Whitmore pont annyi pénzt vett, hogy elhagyhassa az amerikai földet a magángépével.

Áttörtük a magánterminál kerítését, a nehéz vaskapuk megremegtek a kéttonnás terepjáró ereje alatt.

Előttünk, a szakadó esőben megláttam. A fényes, ezüst Gulfstream G650-est. A beszállólépcső már ereszkedett le. A két Rolls-Royce motor felbőgött, fülsiketítő, magas hangú sivítás vibrált a fogaimban.

„Rowan, mozgásban vannak!” – sikította Maren, miközben a műszerfalra támaszkodott.

A gép gurulni kezdett előre, és ráfordult az aktív kifutópályára. Amint elérte a sebességet, semmi sem tudta megállítani.

Nem gondolkodtam. Csak cselekedtem.

Padlóra nyomtam a gázpedált. A terepjáró felbőgött, enyhén vízen siklott a csúszós aszfalton. Elszáguldottunk a szárny mellett, egyenesen az orrfutó elé célozva.

„Készülék!” – ordítottam

Erősen elcsavartam a kormánykereket, amitől a terepjáró vadul megcsúszott. Oldalra csúsztunk, sikító kerekekkel, egyenesen a gyorsuló sugár útjába.

A hatás katasztrofális volt.

A Gulfstream első futóműve egy bomba erejével csapódott a járművünk oldalába. Fém sikoltott. Légzsákok robbantak fel az arcomba, fehér porfelhő és a befújt vegyszerek átható szaga vakított el. A terepjárót tizenöt méteren át oldalra lökték, mielőtt a gép motorjai dadogva, fulladozva leálltak, és leálltak, amikor a pilóta vészfékezni kezdett, hogy elkerülje a hatalmas üzemanyagtüzet.

Csend telepedett, amit csak az eső sziszegése a forró fémen és a megrongált repülőgép nyögdécselése tört meg.

Pislogtam a homlokomon lévő vágásból csöpögő véren keresztül. Mellettem Maren már kikapcsolta a biztonsági övét. Berúgta a beragadt ajtót, és kimászott az esőbe.

Utánabotorkáltam, előrántva a fegyveremet. A gép oldalához rohantunk. A vészkijárat kivágódott, amit egy pánikba esett légiutas-kísérő mozgatott ki.

Felhúztam magam a felfújható csúszdára, Maren közvetlenül mögöttem.

A repülőgép belseje kaotikus volt. Grant egy bőrfotelben rogyott össze, a mellkasát fogta, a baleset okozta stressz súlyosbította a betegségét. Két biztonsági őr rántotta a fegyverét, de én figyelmeztető lövést adtam le a pazar mahagóni mennyezetbe.

„Döntsétek le őket!” – sikítottam. Az őrök, rájöttek, hogy milliárdos főnökük nem tudna fizetni nekik, ha halottak lennének, lassan leengedték a fegyvereiket.

A faház hátsó részében, az orvosi részleg közelében egy sarokba szorítva Tessa állt.

Smaragdzöld ruhája szakadt volt. Haja kócos. Karjaiban, emberi pajzsként szorítva a mellkasához, egy csecsemő feküdt.

Clara

Apró és törékeny volt, a takarója alól vezetékek lógtak ki, egy hordozható monitorhoz csatlakoztatva.

– Egy lépést se tegyél, Rowan! – sikította Tessa hisztérikusan elcsukló hangon. – Orvosi gyámságom van! Neked semmid sincs! Ha hozzám érsz, szövetségi börtönbe záratlak!

Ledermedtem, a pisztoly remegett a kezemben. Tessa sarokba szorítva, kibillent a lábából, és a kezében tartotta az egyetlen dolgot a világon, ami számított.

– Tessa – mondtam lassan. – Vége van. Jön a rendőrség. A médiánál vannak a fájlok. Tedd le!

„Életben tartja az apámat!” – sikította Tessa, dühkönnyek szöktek a sminkjébe. „Csak egy parazita, akinek a létezéséről sem tudtál! Nem érdemled meg!”

Mielőtt megszólalhattam volna, egy kéz gyengéden lenyomta a fegyveremet.

Maren ellépett mellettem.

Nem tűnt dühösnek. Nem tűnt ijedtnek. Úgy nézett ki, mint a természet ereje – hideg, elkerülhetetlen és abszolút.

– Tessa – mondta Maren. A hangja nem volt felemelve. Halálosan csendes volt, úgy hasított át a kabin környezeti zaján, mint egy szike.

Tessa gúnyosan felhorkant, bár még erősebben szorította Clarát. – Nézd csak, ki az! A szánalmas mártír. Könyörögni jött?

Maren nem állt meg. Lassú, megfontolt léptekkel indult a faház hátulja felé. „Nem azért vagyok itt, hogy kolduljak. Azért vagyok itt, hogy elvigyem a pénzt.”

„Húzd vissza!” – kiáltotta Tessa, és addig hátrált, amíg a válaszfalnak nem ütközött.

Maren előhúzott egy kis fekete magnót a zsebéből. Megnyomta a lejátszás gombot.

A hang kristálytiszta volt. Tessa hangja volt, amit egy hónappal ezelőtt rögzítettek, amikor ellátogatott a tanyaházba.

„Ebben a porban fogsz ülni és rothadni, Maren. Mert ha egy szót is szólsz Rowannak vagy a zürichi lányról, nem csak a fiúkat viszem magammal. Gondoskodom róla, hogy teljesen leálljon a légzésük. Érted? Te egy tenyésztehén vagy, én pedig a legjobb borjadat vittem el. Élj együtt ezzel.”

Tessa arca papírfehér lett. Ajkáról kifutott a vér. Az „orvosi gyámság” jogi védelme egy pillanat alatt szertefoszlott. Ez előre kitervelt emberrablás és zsarolás volt.

– Ez egy órája került fel a felhőbe – mondta Maren, és megállt fél méterre Tessától. – Jelenleg az FBI-igazgató, a helyi ügyész és az ország összes nagyobb hírügynökségének postaládájában van. Nem egy tárgyalóterembe fogsz kerülni, Tessa. Egy betoncellában fogsz tölteni életed hátralévő részét.

Tessa az apjára nézett, aki legyőzötten a padlót bámulta. Rám nézett, ahogy a fegyvert tartottam a kezemben. Végül pedig a nőre, akit mérhetetlenül alábecsült.

Tessa karjai remegni kezdtek. A szociopata önbizalma szertefoszlott, csak egy rémült, elkényeztetett gyerek maradt utána.

Maren kinyújtotta a kezét. Nem kapta el. Nem rángatta. Határozottan, gyengéden Clara alá csúsztatta a karjait.

Tessa elengedte. Lecsúszott a válaszfalon, arcát a kezébe temette, és zokogva hallatszott, ahogy a rendőrségi szirénák vijjogása végre áthatolt az éjszakai levegőn.