– A vacsora az asztaltársaságnál – suttogtam, miközben a felismerés lassan derengeni kezdett. – Húsz perc múlva várnak rám.

– Pontosan – mondta Maren, miközben becsapta a laptopot, és egy sporttáskába gyömöszölte. Befordult a hátsó szobába, ahol a fiúk aludtak, és utána kiáltott: – Evelyn!

Evelyn Cross, a saját könyörtelen vállalati ügyvédem, kilépett az árnyékból, és egy alvó finnt tartott a karjában.

– Szia, Rowan – mondta Evelyn szárazon. – Kiderült, hogy jobban szeretek egy kölykeiért küzdő anyát képviselni, mint egy szociopata által elvakított vezérigazgatót.

– Evelyn egy katonai magánvállalkozók által őrzött biztonságos házba viszi a fiúkat – jelentette ki Maren, miközben magára húzott egy kabátot. – Te és én a Hermitage Hotelbe megyünk.

„Maren, ha elmegyünk arra a vacsorára, riasszuk őket. Egyenesen a leszállópályára kell mennünk.”

– Nem – lépett be Maren a helyemre, és ujját erősen a mellkasomra nyomta. – Ha csak úgy magunkkal visszük Clarát, Grant ügyvédei egy évtizedre nemzetközi emberrablási bíróságok elé állítanak minket. Tessa el fogja ferdíteni a történet menetét. Az egyetlen módja a győzelemnek az, ha mindenki előtt elvágjuk a Whitmore-birodalom torkát. Hamuvá égetjük a hírnevüket, hogy ne legyen hová bújniuk.

Felnézett rám, szeme rémisztő, fenséges dühvel égett. „Készen állsz arra, hogy ma este elveszítsd a cégedet, a vagyonodat és a makulátlan hírnevedet, Rowan? Mert ennyibe fog kerülni, hogy visszaszerezzük a lányunkat.”

Nem haboztam. „Égesd el az egészet!”

A Hermitage Hotel grandiózus bálterme sült kacsa, drága pezsgő és a hatalom mérgező parfümjének illatát árasztotta. Nashville háromszáz elit tagja, tech-befektető és politikus ült kristálycsillárok alatt.

Este 8:45-kor léptem be a dupla ajtón, szmokingomról csöpögött az eső. Tessa azonnal észrevett. Hát nélküli smaragdzöld ruhát viselt, gyémántok – anyám gyémántjai – csillogtak a kulcscsontján. Odasiklott, mosolya hibátlan volt.

– Hol voltál? – sziszegte összeszorított foggal, miközben továbbra is mosolygós arccal nézett a kamerákra. – Apu mindjárt elkészíti a köszöntőt. Gyertek fel!

Hagytam, hogy felvezessen az emelvényre. Grant Whitmore állt a pódiumon, kissé soványnak tűnt, de királyi aurát árasztott.

„…és így, ahogy a Whitmore Holdingst egyesítjük a Bellamy Tech-kel, nemcsak egy konglomerátumot építünk. Egy családot építünk” – jelentette be Grant, és felemelte a poharát. A terem udvarias tapsviharban tört ki.

Tessa a vállamra hajtotta a fejét. – Mosolyogj, drágám – suttogta.

Odaléptem a mikrofonhoz. „Grantnek igaza van” – mondtam, és a hangom dübörgött a hangszórókból. A terem elcsendesedett. „A család áldozatot követel. Megköveteli, hogy feladd magadból darabkákat a vérvonal fennmaradásának biztosítása érdekében. Ugye, Grant?”

Grant mosolya egy milliméterrel megtorpant. Tessa megmerevedett mellettem.

A hátam mögött megnyomtam egy gombot a telefonomon. Maren, aki az erkély feletti AV-vezérlőhelyiségben rejtőzött, végrehajtotta a felülbírálást.

Az emelvény mögötti hatalmas digitális képernyők, amelyeken az új vállalati logónkat kellett volna megjeleníteni, hirtelen pislákolni kezdtek. Elsötétültek, majd életre keltek Carl Denning megfigyelési fájljaival.

Zihálás futott végig a báltermen.

„Mi ez?” – kiáltotta az egyik igazgatósági tag.

„Ez” – mondtam a mikrofonba hideg, nyugodt hangon – „egy képregény-forgatás anatómiája.”

A képernyők gyorsan váltottak. A hamis banki átutalások. A Tessa privát szerveréről érkező e-mailek, amelyekkel a szállodai színészt fizették ki. De nem álltam meg itt. Újra megnyomtam a gombot.

A képernyők az orvosi dokumentumokra váltottak. A zürichi klinika. Grant leukémia diagnózisa. És egy tizenegy hónapos kislány fotója a monitoron.

– A volt feleségem nem árult el – vetítettem rá a tömeg egyre erősödő moraja fölé. – A menyasszonyom, Tessa Whitmore szervezte meg. Azért tette, hogy elrabolja a csecsemő lányomat, Clarát, és illegális, akaratlan csontvelő-farmként használja fel haldokló apja számára.

Káosz tört ki. Székek csikorogtak hátrafelé. A terem hátsó részében lévő riporterek kétségbeesetten emelték fel kameráikat.

„Kapcsoljátok ki a mikrofonokat! Kapcsoljátok ki az áramot!” – ordította Grant, hátrahagyva államférfiúi atmoszféráját. Felém rontott, de én visszalöktem.

„Ettől a pillanattól kezdve” – kiáltottam a lárma túloldalára – „lemondok a Bellamy Tech vezérigazgatói posztjáról. Benyújtottam az FBI-nak és az Értékpapír- és Tőzsdefelügyeletnek az egyesült pénzügyi kapcsolataink teljes dossziéját. Az állam bizonyítékait a saját cégem ellen fordítom, hogy leleplezzem a Whitmore-szindikátust. A birodalmamat akartad, Grant? A hamvait a tiéd lehet.”

Tessa megragadta a karomat, körmei karmokként vájtak a bőrömbe, arca pedig a tiszta, csúnya pánik maszkjává torzult. „Megőrültél! Tönkretetted magad!”

– Már tönkre voltam téve, Tessa – suttogtam. – Végre felébredek.

A szemem sarkából láttam, hogy Grant dühösen pötyög a telefonján, majd súg valamit a biztonsági főnökének. A biztonsági főnök bólintott, megnyomta a fülhallgatóját, és a szolgálati kijárat felé rohant.

Most mozgasd a csomagot.

„Maren, gyerünk!” – üvöltöttem a hajtókámon viselt mikrofonba.

Kirohantam a színpadról, kikerülve a kapaszkodó igazgatósági tagokat és a zavarodott biztonsági őröket. Kirontottam a konyhaajtón, és a rakodórámpa felé rohantam, ahol a terepjáróm alapjáraton járt. Maren egy másodperccel később becsúszott az anyósülésre, és becsapta az ajtót.

– Előbbre hozzák a járatot – zihálta Maren, miközben megnyitotta az FAA nyomkövetőjét a laptopján. – Azonnali taxit kértek a 3-as kifutópályára.

Beindítottam a kocsit, a kerekek füstöltek a nedves betonon. „Ma este nem indulnak el.”