Hallotta, ahogy a gyerekei arról vitatkoznak, hogyan osszák fel a házat, ezért úgy döntött, hogy még életében eladja.

1. rész

Roberto hallgatta, ahogy a gyerekei kiszámolják, mennyi pénzt kapnak majd a házukért, amíg ő még él, pár lépésnyire a konyhától, egy tálcával a kezében.

– Ha 4 800 000-ért kel el, akkor mindketten jó sokat kapunk – mondta Matías.

A teáskanál egy csésze peremének ütközött. Roberto elkapta, mielőtt a kezei elárulhatták volna.

– Először is le kell vonnunk a költségeket – válaszolta Andrés.

– És hol hagyták apát abban a beszámolóban? – kérdezte Carolina.

Roberto 68 éves volt. Még mindig fel tudott mászni a víztartályra, meg tudott javítani egy szivárgást, és felismerte a lerobbant motort a hangja alapján. Soha nem gondolta volna, hogy a gyermekei elkezdik majd megosztani az életét, mielőtt vége lenne.

A ház Guadalajara egyik negyedében volt, ahol a járdákat kávézók és új épületek szegélyezték. Amikor ő és Elena megvették, üres telkek voltak, és a busz elhaladt mellettük, port kavarva. Az első este sajtos zsemléket ettek, dobozokon ülve.

„Sok hely lesz itt bent” – mondta a nő.

– Amíg a szerszám illik, addig minden rendben.

– A gyerekeink is, Roberto.

Andrés, Carolina és Matías megérkeztek. A falakat rajzok, magasságjelölések és becsapódott ajtók borították. Roberto a hátsó szobát műhellyé alakította, és több mint 30 éven át heti hat napot dolgozott ott.

Fizette az egyenruhákat, a konzultációkat és a tandíjat. Lemaradt fesztiválokról, díjátadókról és egy focidöntőről, amire Matías még mindig emlékezett. Mindig fekete kézzel és ugyanazzal a magyarázattal érkezett.

– Mindezt érted teszem.

Elena megkérte, hogy pihenjen.

– Fel fognak nőni, és te rájuk sem fogsz ismerni.

Túl későn értette meg a figyelmeztetést.

Négy évvel korábban hunyt el. Betegsége alatt Roberto bezárta a műhelyét, és mellette maradt. Gyermekei nézték, ahogy megtanul levest főzni, párnákat rendezgetni, és egy kórházi szobában várni a teszteredményekre. A temetés után mindenki visszatért a megszokott kerékvágásba.

A 42 éves Andrés egy szállítmányozási cégnél dolgozott, felesége és két tizenéves gyermeke volt. A 38 éves Carolina ápolónőként dolgozott, elvált, és a 12 éves Sofíát nevelte. A 34 éves Matías lelkesedéssel indult, és egy sürgős hívásban végződött üzleteket kötött.

Carolina minden héten meglátogatta az apját. Ételt vitt neki, ellenőrizte a gyógyszereit, és elkísérte a vizsgálataira. Andrés akkor jelent meg, amikor tudott. Matías akkor, amikor szüksége volt valamire.

Roberto sosem panaszkodott. Emlékezett azokra az alkalmakra is, amikor nem érkezett meg.

A házról szóló beszélgetések minden gyanút nem keltettek. Carolina azt mondta, hogy ennyi szoba kitakarítása túl sok munka. Andrés megemlítette, mennyit emelkedett a telek ára. Matías megkérdezte, hol vannak a tulajdoni lap, miközben villáskulcsot keresett.

Vasárnap a kávézóban marhahúst ettek a saját levében. Sofia mesélt nekünk valamit a középiskoláról. Roberto nevetett, és egy ideig úgy érezte, hogy az asztal újra az övék.

Aztán kiment kávét főzni a műhelybe, mert a konyhában elromlott a kávéfőző. Épp akkor tért vissza, amikor meghallotta az árat.

„A jövőre gondolunk” – erősködött Andrés.

„Valamit terjesztenek, ami nem az övék” – válaszolta Carolina.

– Majd egyszer úgy lesz – mormolta Matías.

Roberto belépett. Mindhárman elhallgattak.

Letette a tálcát az asztalra, és elrendezte a csészéket. Senki sem mert ránézni.

– Idd meg, mielőtt kihűl.

Carolina megpróbált beszélni, de a férfi visszament a teraszra. Leült egy virágcserép mellé, amit Elena festett. Hallgatta, ahogy a gyerekei mesterkélt vidám hangon búcsúzkodnak.

Azon az estén végigkóborolt ​​a szobákon. Egy ajtó mögött talált egy Andrés-matricát és egy lyukat, ahová Matías egy rögtönzött kapufát szegezett. Megállt a kapu előtt, ahol Elena végigmérte Carolinát.

Szerette volna otthagyni nekik azt a házat. Sokszor mondta már. Egészen más volt rájönni, hogy már elkezdték számolni a pénzt, anélkül, hogy figyelembe vették volna, hol fog aludni.

Hajnali 3-kor felült az ágyban, a szokásos oldalán. Elena párnája még mindig az övé mellett volt.

– Nem tudom, hogyan beszéljek velük – vallotta be a csendnek.

Két hétig normálisan fogadta a hívásokat. Aztán értékbecslést kért. Az ügynök körbejárta a házat, felmérte az ingatlant, és adott neki egy ábrát, amit Roberto eltett egy fiókba.

Mielőtt döntött volna, megnézte az öröklési okiratot tartalmazó mappát. Elena öröklési papírjai rendben voltak; a ház az ő nevén volt. Nem kellett a gyerekei engedélyét kérnie.

Igen, abba kellett hagynom, hogy engedélyt kérjek tőle.

A következő szombaton találkoztak. Matías mosolyogva érkezett, Andrés letette a mobiltelefonját az asztalra, Carolina pedig megkérdezte, hogy vannak-e egészségügyi problémáik.

Roberto kávét szolgált fel.

– El fogom adni a házat.

Andrés eltolta a csészét. Matías kinyitotta a száját, de Carolina volt az, akinek sikerült megkérdeznie, hová megy.

– Még mindig nézem.

„Ezt nem lehet eldönteni egy félreértett beszélgetés alapján” – mondta Andrés.

Roberto elővette az értékbecslőt, közéjük tette, és a fia szemébe nézett.

– Akkor magyarázd el, mit értettem félre, amikor elkezdték felosztani.

2. rész

Matías a dokumentum felé hajolt. Roberto elvette tőle, mielőtt elolvashatta volna.

– Nem a számmal van a baj.

– Ez a mi házunk is – tiltakozott Andrés.