– Itt nőttek fel. De én még mindig itt élek.

Carolina lehajtotta a fejét. Matías megmozdult a székében.

– Anya soha nem akarta volna, hogy eladd.

Roberto olyan óvatosan tette le a csészét, hogy a mozdulat nyugtalanítóbb volt, mint egy kopogás.

– Ne használd anyádat arra, hogy megvédd a pénzedet, amivel még nem rendelkezel.

– Én ezt nem mondtam.

– Hallottam, hogy elosztottad 3-mal.

Andrés felkelt.

– Nekünk is jogunk van aggódni érted.

– Mikor akartad megkérdezni, hogy mit akarok?

Senki sem vette fel. Andrés fogta a mobilját és elment. Matías elköszönés nélkül követte. Carolina az asztalnál maradt, és dühösen sírt, amit Roberto nem értett.

– Tudom, hogy megmondtad nekik, hogy fogják be a szád – nyugtatta meg.

Felvette a csészéket, és a mosogatóhoz állt.

– Azt is szerettem volna, ha megfontolod az eladását.

Roberto ismét érzett valamit a mellkasában.

– A pénzért?

– Igen. A pénzért, amire szükséged van.

Carolina megfordult. Sötét karikák voltak a szeme alatt, mint aki éjszakai műszakban dolgozott, és csak kényszerből volt ébren.

„Attól félek, hogy egy nap ellátásra lesz szükséged, és mindenki azt fogja hinni, hogy az én felelősségem. Amikor időpontod van, műszakváltást végzek. Amikor nem veszed fel, azzal a gondolattal megyek el a kórházból, hogy történt veled valami. Sofia egyedül evett, amíg én érted mentem.”

– Soha nem állt szándékomban túl nagy nyomást gyakorolni rád.

– Tudom. A testvéreim sem. De senki sem kérdezi, hogy meddig bírom.

Roberto emlékezett a hűtőszekrényében felbukkanó bevásárlószatyrokra, a rendszerezett receptekre, a tiszta fürdőszobára. Mindezt a szeretetet úgy idézte fel, hogy nem gondolt arra, mennyire fárasztó volt az, aki tette.

–Szeretlek, apa. De a lányom anyjának is kell lennem.

Azt akarta válaszolni, hogy tud vigyázni magára. Látta, hogy Carolina kezei a rongyot szorongatják, és rájött, hogy a büszkesége védelme csak egy újabb feladattal járna a munkájához.

– Bocsáss meg, hogy megszoktam, hogy mindig ott vagy.

Még jobban sírt. Ezúttal hagyta, hogy az apja megölelje.

A ház piacra került. Néhány vevő a műhely lebontásáról és lakások építéséről beszélt. Roberto keresztbe font karral hallgatta. Nem volt köteles elfogadni az első ajánlatot.

Egy pár érkezett két gyerekkel. A lány megkérdezte, hogy ültethet-e napraforgót az udvaron. A bátyja engedélyt kért, hogy behozhasson egy biciklit a fészerbe.

Roberto kinyitotta a műhely ajtaját.

– Ide illik. Csak rendesen kell elrendezni.

Miután átnézte a dokumentumokat és megállapodott a feltételekben, elfogadta a lány ajánlatát. Az adásvételt közjegyző előtt hivatalossá tették. Carolina segített neki találni egy liftes, két hálószobás lakást, és egy közeli gyógyszertárat.

Andrés majdnem egy hónapig nem beszélt vele. Matías rövid üzeneteket küldött, hogy megkérdezze, mikor készülnek el a papírmunkák.

Az utolsó délutánjukon Roberto lecsavarozott egy polcot, miközben Carolina elpakolta a fényképeket. Mögötte megjelent a ceruza, amivel Elena megmérte a gyerekeket. Papírba csomagolta és magával vitte.

Az első éjszakán a lakásban a dobozok mellett vacsorázott. A hűtőszekrény szokatlan módon zúgott. Még a régi ajtó hangját is hiányolta.

Talált egy fényképet magáról és Elenáról az újonnan vásárolt ház előtt. A hátuljára ez volt írva: „Az első otthonunk”.

Először is. Roberto egy jó ideig tartotta a fényképet, mielőtt az ágy mellé tette.

Miután megvette a lakást, kifizette a kiadásait és félretett pénzt a nyugdíjára, gyermekeinek fejenként 100 000 pesót ajánlott fel. Andrés először visszautasította a segítséget, de végül elfogadta. Carolina megkérdezte, biztos-e benne.

– Nem osztom fel az örökséget. Segíteni akarok nekik, és látni, hogy mit kezdenek vele.

Matías kérdés nélkül megkapta a pénzt.

Roberto felbérelt egy takarítót, és megtanulta, hogyan kell rendszerezni a gyógyszereit. Aztán vett egy 12 napos utat Oaxacába, néhány nappal a tengerparton. Elena évek óta szeretett volna találkozni vele.

Andrés visszament, hogy összeszedjen néhány dobozt, és megnézze az útitervét.

–Most van időd. Anya megunta, hogy kérdezősködni fog.

Roberto késztetést érzett, hogy megemlítse a jelzáloghiteleket, a tandíjat és a végtelen munkanapokat. De elengedte a dolgot.

–Igazad van. Mindig később mondtam el neki.

Andrés mozdulatlan maradt.

– Várva halt meg.

-Tudom.

Nem ölelték meg egymást. Mielőtt elindultak, Andrés jó utat kívánt neki anélkül, hogy ránézett volna.

A parton Roberto Elena fényképét vitte magával a strandra. Kávét ivott, miközben a vizet nézte, majd az asztalra tette, és kezével védte a széltől.

Amikor visszatért, Carolina Sofíával várta. Andrés küldött egy fotót a gyerekeiről. Matías négyszemközt kért.

Délután egy összehajtott mappával érkezett. Roberto alig tette fel a kávét, amikor a fia sírni kezdett.

– A segély majdnem elfogyott. Sokkal többet tartozom.

Roberto leült.

– Mennyivel több?

Matías kinyitotta a mappát. Lejárt számlák és fizetést követelő emberek nyomtatott üzenetei voltak benne.

– Már azelőtt elkezdtem költeni, hogy tudtad volna, hogy el akarjuk adni a házat, azt hittem, hogy kapok belőle.

3. rész

Roberto szótlanul olvasta az oldalakat. Matías felszerelést vásárolt egy élelmiszeripari vállalkozásnak, bérleti szerződést írt alá egy olyan helyiségre, amelyet nem engedhetett meg magának, és kölcsönöket vett fel a veszteségek fedezésére. Minden adósság egy másikat takart.

„Amikor a tulajdoni lapokról kérdeztem, azt szerettem volna tudni, hogy hamarosan el tudnád-e adni” – ismerte el.