Roberto felnézett.

– Mi lett volna, ha maradni akartam volna?

Matías nem talált választ.

Az apja zavarban volt miatta és önmagáért is. Annyi problémát oldott meg a befizetésekkel, hogy a fia megtanulta elvárni a pénzt akkor is, ha senki sem ajánlotta fel neki.

„Segítesz nekem?” – kérdezte Matías.

– Nem fogok több pénzt adni neked.

A fiú becsukta a mappát, készen arra, hogy felkeljen.

– De hozd el holnap az összes számládat. Majd meglátjuk, hogyan jössz ki ebből.

– Nem akarom, hogy órákon át szidj.

–Én sem akarok még egy délutánt azzal tölteni, hogy kifizessem a távozásodat.

Matías ülve maradt. Megitta a hideg kávét, és azzal kezdte, hogy elmesélte, hogyan bukott meg az üzlet.

A következő hetekben összesítették a számláikat, eladták a berendezéseiket, és szétválasztották az újratárgyalható adósságokat. Matías munkát kapott egy elosztó cégnél. Még mindig tartozott pénzzel, de abbahagyta az olyan ígéretek megtételét, amelyek apja anyagi erőforrásaitól függtek.

Roberto sem lelte örömét abban, ha igaza volt. Amikor a fia frusztrálttá vált, megtanulta, hogy először figyeljen rá, mielőtt előhúzna egy megoldást a pénztárcájából.

Egyik délután Matías megérkezett az első fizetési bizonylattal. Félretett egy kisebb összeget a jelzáloghitel törlesztésére, egy másikat pedig a teherautóra. Roberto ellenőrizte a számlát, de a fia nem adta oda neki a jóváhagyást kérő papírt.

– Azt akartam, hogy lásd, hogy már elkezdtem.

Az apja visszaadta neki a nyugtát, és elővett egy új jegyzetfüzetet a fiókból. Matías felírta a kifizetetlen összegeket. Amikor befejezte, beszélgettek a taco-standról, ahol fiatalon dolgozott, mielőtt még el tudta volna képzelni, hogy ilyen gyorsan meggazdagodhat.

Roberto rájött, hogy nem ismeri a történetet.

A beszélgetés Andréssel tovább tartott. Egy hétköznap délután érkezett meg egyedül, és megnézte a polcon elrendezett fényképeket.

– Azt hittem, megtartod anya összes holmiját.

– Magammal hoztam.

Andrés végighúzta az ujját a kereten.

– Tudom, hogy szörnyen hangzott, amit mondtunk. De nem csak a pénzről volt szó.

Roberto hozott neki egy széket.

– Akkor mondd el.

Andrés lassan vette a levegőt.

–A családom ott volt abban a házban. Anya velünk csinálta a házi feladatot. Carolina a fürdőszoba miatt veszekedett. Matías összetört valamit. Amikor azt mondtad, hogy eladod, úgy éreztem, nincs hová visszamennem.

– Azt hittem, nálam van a hely.

A fia lesütötte a szemét.

– Szinte soha nem voltál a közelben, apa.

Roberto kinyitotta a száját. A szokásos magyarázatot akarta kimondani, de Andrés megrázta a fejét.

–Tudtam, hogy dolgozol. Egyszer éjfélig megőriztem a rajzomat, mert meg akartam mutatni neked. Anya végül felragasztotta a hűtőre. Másnap reggelre már nem voltál ott.

Roberto nem emlékezett arra a rajzra. Ez jobban fájt neki, mint bármilyen vád.

– Azt hittem, egy kifizetett ház megmutatja, mennyire szeretlek.

– Meg akartam mutatni, mit csináltam.

Csendben maradtak. Az utcáról egy teherautó kürtje hallatszott. Roberto a kezeire nézett, amelyek évek óta tiszták voltak, és arra gondolt, hogy mi mindent nem fogtak meg.

– Nem kaphatom vissza azokat az estéket – mondta. – De ma meghallgathatlak, ha még mindig akarod.

Andrés nem bocsátotta meg neki beszéddel. Elmondta neki egy munkahelyi problémáját. Roberto végighallgatta. Mielőtt elment, a fia kínosan megölelte, mire mindketten lesütötték a szemüket.

Hat hónappal később Carolina egy vasárnap visszatért Sofíával. Nem hozott magával semmilyen ételt vagy teendőlistát. Roberto megvette, amire szükség volt, és megterített.

Már nem hiányzott többé a találkozókról, hogy elkísérje őt olyan ügyekben, amiket ő maga is el tudott volna intézni. Andrés átvett néhány konzultációt, Matías pedig akkor is felhívta, ha szívességre volt szüksége. Nem mindig tartották be a kérésüket, de Carolina végre bűntudat nélkül mondhatta el, hogy fáradt.

Roberto átadta nekik a költségvetésének másolatát. Tudni akarta, hogyan fogja kifizetni a segítséget, ha szüksége lesz rá. Carolina elolvasta a számokat, és olyan megkönnyebbülten felsóhajtott, amilyet még soha nem látott benne.

Rossz napok is voltak. Egyik reggel a régi ház mellett haladt el, és meg kellett állnia. A vevő lánya éppen néhány még apró napraforgót öntözött. Roberto felismerte Elena által festett virágcserepet, amelyet úgy döntött, hogy otthagy nekik.

Továbbment. Délután beszélt Carolinának a szomorúságáról, anélkül, hogy okot szolgáltatott volna neki a tervei feladására.

Az unokája mutatott neki egy rajzot. Megkereste a szemüvegét, az ablakhoz tartotta a papírt, és megkérte, hogy magyarázzon el minden részletet. Carolina könnyes szemmel figyelte őket a konyhából.

Elbúcsúzkodva Sofia otthagyta a rajzot a hűtőszekrényen. Roberto egy cetlit tett oda, alatta a dátummal.

Egy héttel később Andrés kopogott az ajtón. Egy zacskó kagylót és zsemlét cipelt.

„Történt valami?” – kérdezte Roberto.

– Semmi. Arra gondoltam, hogy ihatnánk egy kávét.

Roberto félreállt. Andrés belépett anélkül, hogy megnézte volna a dokumentumokat, megkérdezte volna a megtakarításait, és dobozokat sem vitt volna magával. Az erkély felé fordulva ültek, és beszélgettek, amíg a kenyér ki nem hűlt.

Távozáskor Andrés egy fél kagylóhéjat tett egy tányérra.

– Tartsd meg. Holnap munka után visszajövök.

Roberto másnap délután friss kávét főzött. Letette a csészéket az asztalra, és többször is rápillantott az órájára. Amikor kopogást hallott az ajtón, olyan gyorsan ugrott fel, hogy majdnem felborította a székét.