1. RÉSZ
— „Vigyétek el, és hagyjatok meghalni!” – kiáltotta Adela, miközben a térdig érő hóba lökte a húgát.
Az idegen nem engedte le a puskáját. Heréltjéről, egy Canelo nevű, sebhelyes, gesztenyebarnáról szemügyre vette a roncsokat, a két igás döglött ökröt és a deszkákon megfagyott vért. A vihar 1893 novembere előtt lezárta a Sierra Madrét, és Mateo Robles 19 napja nem látott emberi arcot. Jobban szerette így.
A 28 éves Adela egy felhúzott kakasú revolvert tartott a kezében. Mellette Inés alig lélegzett az átázott takaró alatt.
– Gyere közelebb, és lövök!
– Megfagyott a zsír a hengerben – felelte Mateo. – Csak a hüvelykujjadat törnéd el.
A hangjában csengő bizonyosság jobban megijesztette, mint fenyegetés. Mateo kiszállt, megvizsgálta a kocsi körüli nyomokat, és tiszta nyomot talált a tengelyen: nem egy sziklának tört el; valaki elvágta.
– Ki vezette őket?
– Basilio Guerra. Megbízott minket, hogy vigyünk el Hidalgo del Parralból Bocoynába. Amikor elkezdett havazni, fogta a teherhordó öszvért és eltűnt.
Mateo kiszámolta a kunyhójához vezető utat. Majdnem 7 kilométert kellett megtennie egy lejtőn felfelé, amelyet több mint egy méter hó borított. A Canelohoz kötött kis szán lisztet, bőrt és egy szarvaslábat szállított – a márciusig tartó túléléshez szükséges ellátmányt.
—A szánkó 1 embert tud befogadni.
Adela Inés elkékült ajkaira nézett. Arcának minden keménysége szörnyű nyugalommá változott.
– Vidd el. Add ide a fegyvert, és ne fordítsd el a fejed.
– Nem foglak elhagyni – zokogta Inés.
– Élni fogsz, még akkor is, ha gyűlölnöd kell engem.
Mateo dohányt köpött a hóra, odament a szánhoz, majd a húst és a liszteszsákot egy fenyőfa alá dobta. Aztán elvette Adelától a revolvert, felhúzta és eltette.
– Ülj le. A húgod az öledbe fog ülni.
– Azt mondta, csak egy embernek van hely.
– És akkor is teherként élnek, ha abbahagyják a vitatkozást.
Mateo bőr hótalpakkal ment elöl, míg Canelo mögötte horkantott. A legmeredekebb szakaszokon bekötötte a hámot, és az állat mellett húzta magát. Nem ígérte, hogy felérnek a csúcsra; csak annyit utasított Adelát, hogy dörzsölje Inés arcát, amíg sírva nem fakad, mert a fájdalom azt jelentette, hogy még kering a vér a testében.
Mászás közben Adela az idegen széles hátát tanulmányozta, és azokra az árakra gondolt, amelyeket a férfiak a kedvesség színlelése után követeltek. Canelo kétszer is megbotlott. Legutóbb Mateo térdre esett, panasz nélkül felkelt, és a vállát a hámnak támasztotta. Az egyik csizmájában vér volt, de folytatta. Adela rájött, hogy feladta értük az élelmét, és hogy most az egyetlen állatot is kockáztatja, amely lehetővé tette számára a vadászatot.
A kunyhó alkonyatkor jelent meg, egy gránitfalhoz szorulva. Földteteje, bőrrel borított ablaka és kéménye volt, amelyből csak egy kis füstcsík szállt. Mateo először Canelót vitte a fészerhez. Aztán felkapta Inést, és letette a tűz mellé. Adela megpróbálta követni, de a lábai feladták az ajtót.
A hőség olyan volt, mintha tűket szúrtak volna a talpába. Sikítani akart volna, de a ruhája ujjába harapott. Abban a rönkszobában csapdák, száraz fű, lesek és csak egyetlen priccs voltak. Minden megerősítette, hogy Mateo látogatók nélkül él. Ez nem nyugtatta meg: egy férfi, aki hozzászokott a tanúk nélküli élethez, veszélyesebb lehet, mint a vihar.
– Vedd le a vizes ruháidat.
Ösztönösen nyúlt az elveszett revolver után.
– Ne érj hozzá.
– A nedves gyapjú megölheti anélkül, hogy egy ujjal is mozdítanám.
Mateo hátat fordított, kávét őrölt, és vizet forralt. Nem nézett oda, amikor a nővérek takarókkal betakaróztak, és két flanelinget vettek fel, amelyek túl nagyok voltak rájuk. Aztán két gőzölgő fekete csészét tett eléjük.
– Mennyi az ára? – kérdezte Adela. – Senki sem dobja ki az ételét két idegenért.
Mateo leült, hogy kifaragjon egy darab fenyőt.
– Ha majd fel tud kelni, vizet fog hordani, ruhákat foltozgatni, és megtanul nyulat tisztítani. Tavasszal leviszem őket a faluba.
-Ennyi az egész?
„A hegy nem kérdezi meg, hogy valaki nő, szent vagy bűnöző. Megöli azokat, akik nem dolgoznak. Nem szándékozom hagyni, hogy ma este nyerjen.”
Inés megmozdult az ágyon, és lázasan kinyitotta a szemét. Váratlan erővel ragadta meg Adela csuklóját.
– Nem baleset volt – mormolta. – Láttam, ahogy Basilio elvágta a tengelyt. Volt nála egy levél Esteban bácsi pecsétjével… és abban az állt, hogy egyikük sem érkezhet meg élve Bocoynába.
Mateo abbahagyta a faragást. A név hallatán a kés kicsúszott a kezéből, és hegyével előre belefúródott az asztalba.
Ha a saját családod fizetett volna azért, hogy eltemessenek a hóban, megbíznál Matthew-ban? Kommentelj és keresd a 2. részt.
2. RÉSZ
Mateo előhúzta a kést anélkül, hogy elmagyarázta volna, miért ismeri Esteban Ríost. Ellenőrizte a zárat, becsukta az ablakot, és az éjszakát az ajtó előtt ülve töltötte, ölében a puskával. Adela nem aludt. A faház mentette meg őket a jégtől, de talán csapdába ejtette őket egy másik férfival, aki a nagybátyjához kötődött.
Hajnalban Máté két nyulat hagyott az asztalon.
– Tanulj. Ha Basilio visszajön, szükséged lesz az erőre, hogy megtartsd azt a revolvert.
