Megmutatta neki, hogyan válassza le a bőrt anélkül, hogy átszúrná a zsigerek belsejét. Adela túl mélyre nyomta a pengét, és keserű szag töltötte be a szobát.
– Én rontottam el.
– Még nem. Hóval mosd el.
Mateo nem alázta meg, és nem is helyesbítette a hibáját. Megvárta, amíg a lány piros ujjakkal és tiszta hússal tér vissza; aztán megmutatta neki a sót és a szárított hagymát. Ez a türelem jobban zavarta Adelát, mint a hallgatása.
Miközben főztek, Inés elárulta, amit a nővére elhallgatott. Apjuk halála után Esteban lett a durangói családi fűrészmalom igazgatója. Be nem jegyzett fát árult, adósságokat gyártott, és ragaszkodott ahhoz, hogy az egyetlen módja a vagyon megmentésének, ha Adela feleségül megy Leónhoz, a fiához. Amikor Adela ezt elutasította, Esteban hálátlannak nevezte az egész család előtt, és meggyőzte unokatestvéreiket, hogy a nővérek egy olyan örökséget próbálnak ellopni, ami nem az övék.
Egy becsületes közjegyző megtalálta az eredeti okiratot mindkettőjük nevére. Adela és Inés elindultak Bocoynába, hogy átadják egy bírónak, de Esteban Basiliót ajánlotta kalauzuknak.
– Most te válaszolj – követelte Adela. – Miért félsz ettől a névtől?
– Nem félek tőle.
– Akkor megszokásból hazudik.
Matthew a tűzre szegezte a tekintetét.
–Öt évvel ezelőtt az apjának dolgoztam. Esteban is.
Nem szólt többet. Adela el akart menni, de kint a hóvihar még az ajtó mellett felhalmozott tűzifát is eltüntette. Beleegyezett, hogy marad, anélkül, hogy megbocsátott volna neki.
A napok egy másik igazságot is feltártak. Mateo soha egyikhez sem nyúlt engedély nélkül. A földön aludt, testével eltorlaszolva a bejáratot. Három egyenlő részre osztotta az ételt, és Canelóval ment ki, még akkor is, amikor a szél felrepeszthette volna a bőrüket. Inés kesztyűket varrt és babot készített; Adela tűzifát cipelt, csapdákat ellenőrizett, és megtanult lőni a hegyi ember szigorú tekintete alatt.
Mateo megtanította neki, hogy figyeljen, mielőtt elindulna: az alacsony ágak susogása szarvasokat jelzett; a hirtelen csend pumát jelenthetett; három kopogás a falon jelezte az ajtó becsukását. Azt is elmagyarázta, hogyan szabadítsa ki Canelót, ha a szán felborul. Adela felfedezte, hogy a ló jobban engedelmeskedik a férfi halk hangjának, mint a gyeplőnek. Amikor sikerült segítség nélkül felnyergelnie, Mateo nem gratulált neki; egyszerűen csak átnyújtotta a puskát, miközben ő egy nyomot ellenőrzött. Ez a kimondatlan bizalom többet ért bármilyen dicséretnél.
Decemberben, miközben bőrrel foltozta a szoknyáját, Mateo megtanította neki apró öltéseket készíteni.
– Több időt vesznek igénybe, de jobban bírják.
Ujjaik egymáshoz értek. Adela nem húzta el a kezét.
– Miért él egyedül?
– Mert túl sok évet töltöttem azzal, hogy puskalövéseket hallgattam. A hadseregben a sebesültek felejthetetlen hangon kiáltották anyjukat. A fák nem kérnek tőled, hogy ölj értük.
– És az apám?
Máté felállt.
– Ez a válasz bizonyítékot érdemel, nem szavakat.
Adela követte az ajtóig.
– Mindig ő dönti el, hogy másoknak mit kell tudniuk.
–Megtanultam, hogy a bizonyítékok nélküli igazság megölheti az ártatlant és táplálhatja a hazudozót.
– A nagybátyám is valami hasonlót mondott, amikor elrejtette a számlákat.
Mateo védekezés nélkül fogadta az ütést. Azon az éjszakán az asztal alatt hagyta bezárva a ládát. Adela észrevette, hogy kétszer is ellenőrzi a zárat. Arra gondolt, hogy feltöri, amíg alszik, de eszébe jutott, hogy a töltött revolvert a keze ügyében hagyta. Ha foglyokat akart volna, nem fegyverezte volna fel őket. A gyanú nem tűnt el; egy másik, nyugtalanítóbb lehetőséggel kezdett birkózni: talán Mateo szégyenből hallgat, nem rosszindulatból.
Márciusban Inés megbetegedett. Láz égette az arcát, és minden lélegzetvétel olyan volt, mint a tépett papír. Mateo három éjszakán át ágazott a tűz, fűzfakéreg teát készített, és segített Adelának átölelni. Amikor a láz alábbhagyott, Adela a falnak rogyott.
Mateo keze a vállán nyugodott, határozottan, anélkül, hogy bármit is követelt volna.
– A legrosszabbnak vége.
– Nem kellett ébren maradnia.
– Ez már régen megszűnt adósság lenni.
Két hétig törékeny béke uralkodott. Aztán jött az olvadás, és vele együtt egy olyan kutya ugatása, ami Mateónak nem volt.
Két ló zörgését hallották kintről. Adela elrejtette Inést a priccs mögé, és elvette a revolvert, amit Mateo megtisztított és megtöltött.
– Nyiss ki, Robles! – kiáltotta Basilio. – Üzenetet kaptunk Don Estebantól.
– Menj az utadra.
„Nem kell nekünk étel. A nővéreket akarjuk, és az öt éve ellopott dokumentumot.”
Adela Mateóra mutatott.
– Melyik dokumentum?
Nem engedte le a puskát.
– A főkönyv, amely bizonyítja, hogyan halt meg az apja.
Kintről Leon hangosan felnevetett.
–Mondd meg nekik, hogy azért fizettek neked, hogy elvigyed a szakadékba, Mateo. Mondd meg nekik, ki írta alá a halálának tanújaként.
Adela elsápadt. Mielőtt kérdezhetett volna, két lövés letépte az ajtó zsanérjait. Az a földre zuhant, és León lépett be, egyenesen Mateo mellkasát célozva.
3. RÉSZ
Mateo lőtt először. A robbanás megremegtette a gerendákat, és a golyó Leónt a sárba repítette. Puskaporfelhő töltötte be a szobát. Mivel Mateo puskája egylövetű volt, Basilio átugrott társa testén, és felemelte a pisztolyát.
Adela célkeresztjében volt Mateo, de csak egy pillanatra. Látta, hogy Basilio Inésre fordítja a fegyvert, és rájött, hogy Esteban pontosan a kétség miatt vásárolta meg.
