1. RÉSZ

„Az a nő lop az anyádtól, Daniel! Ha ma nem rúgod ki, holnap az utolsó fillérig eltűnhet a házból!”

Beatriz hívása éppen akkor érkezett, amikor Daniel Rivas egy 18 millió eurós ingatlanszerződést készült aláírni Madridban. Menyasszonya olyan gyorsan beszélt, hogy alig kapott levegőt. Azt állította, hogy egy gyanús táskát talált a konyhában, és hogy Clara, az új gondozó megakadályozta, hogy bejusson Amparo hálószobájába.

Dániel magyarázat nélkül távozott a találkozóról.

43 éves volt, egy építőipari cég tulajdonosa, amelyet apjától örökölt, és birodalommá bővítette, valamint egy háza volt La Moralejában, ahol 84 éves édesanyja élt. Azonban hónapok óta alig látta.

Amparo egy betegségben szenvedett, amely lassan elrabolta az emlékeit. Voltak napok, amikor összezavarta a szobákat, máskor az elhunyt férje felől kérdezősködött. Az utóbbi időben szinte minden ételt visszautasított.

Daniel három hete alkalmazta Clarát. A 36 éves salamancai nő évekig idős embereket gondozott.

Ha kihasználta volna anyja betegségét, hogy meglopjon tőle, soha többé nem dolgozna abban a városban.

Készen állt elbúcsúzni tőle, és megérkezett.

De éppen amikor kinyitotta volna a hálószoba ajtaját, egy dalt hallott.

Női hang volt, lágy és kissé hamis.

Aludj, kis csillag, aludj a tenger partján. Amíg én énekelek neked, senki sem fog megríkatni…

Dániel mozdulatlan maradt.

Az anyja ezt a dallamot énekelte neki, amikor kicsi volt. Több mint 30 éve nem hallotta.

Kikukucskált.

Amparo néhány párnára támasztva ült. Ősz haja gondosan hátra volt kötve, lábaira pedig egy takaró terített. Clara mellette ült, kezében egy tál házi készítésű húslevessel.

Ráfújt egy kanálnyit, türelmesen várt, majd az öregasszony ajkához emelte a kanalat.

Amparo kinyitotta a száját.

Aztán elmosolyodott.

Dániel úgy érezte, nem kap levegőt.

Hónapokig a szakemberek és a gondozók sikertelenül próbálták megetetni. Most evett és egy dalt hallgatott, csillogó szemekkel.

Aztán valami még váratlanabb dolog történt.

Amparo felnézett az ajtóra.

–Daniel… Drágám, már visszajöttél a suliból?

Megragadta a keretet.

Az anyja majdnem egy éve nem mondta ki a nevét.

Odalépett, letérdelt az ágy mellé, és megfogta a kezét.

– Igen, anya, itt vagyok már.

Amparo megsimogatta az arcát.

– Nagyon fáradt vagy, fiam. Ki síratott meg?

Daniel úgy sírt, ahogy nem sírt, mióta a felesége, Irene 7 évvel ezelőtt meghalt.

Amikor Amparo elaludt, Clara kiment vele a folyosóra.

Dániel bevallotta, hogy azért tért vissza, mert valaki lopással vádolta.

Klára elsápadt.

A táskában zöldségek, fűszerek és élelmiszerek voltak, amiket a saját pénzéből vásárolt, hogy elkészítse azokat a recepteket, amelyekre Amparo emlékezett.

– Nincs meg az ön vagyona, Mr. Rivas, de a méltóságom megvan.

Dániel szégyenkezve lehajtotta a fejét.

Megkérdezte tőle a dalt.

– A nagymamám, Catalina tanította nekem La Albercában – felelte Clara. – Mindig azt mondta, hogy a legjobb barátnőjétől tanulta.

Abban a pillanatban Amparo a hálószobából álmában mormolta:

– Catalina… Miért tartott ilyen sokáig, mire visszajöttél?

És Daniel rájött, hogy ez a gondozó kapcsolatban állhat egy titokkal, amelyet az édesanyja több mint 60 éve őrzött.

2. RÉSZ
A következő napokban Dániel korán kezdett hazaérni.

Látta, ahogy anyja nevet a kertben, miközben Clara a körmeit festette. Látta, ahogy anyja elérzékenyül, miközben a férje, Julián régi szerelmes leveleit hallgatja, amelyeket kőművesként dolgozott, és írt neki.

Azt is felfedezte, hogy Amparo egy kopott és gazdasági értéktelen rézgyűrűt tartott az ékszerek mellett, amelyeket tőle kapott.

„Apád megígérte, hogy vesz nekem egy aranygyűrűt” – emlékezett vissza. „De soha nem volt rá szükségem. Azzal a gyűrűvel olyasmit adott nekem, amit pénzen nem lehetett megvenni.”

Dániel kezdte rájönni, mennyit nem tud a saját szüleiről.

Egyik este Clarát ápolói jegyzetek tanulmányozása közben találta.

Bevallotta, hogy otthagyta az iskolát, amikor az édesanyja megbetegedett. Messze dolgozott, hogy pénzt küldhessen neki, de nem ért vissza időben a búcsúzáshoz.

– Az anyám egyedül halt meg egy kórházban – suttogta. – Azóta igyekszem gondoskodni arról, hogy senki se érezze magát elhagyatottnak a gondjaimban.

Ezek a szavak ráébresztették Danielt saját gyávaságára. Egy fedél alatt élt Amparóval, de a munkával próbálta elkerülni a betegségével való szembenézést.

Apránként Clara és Daniel elkezdtek együtt étkezni, beszélgetni és mosolyogni.

Amparo még viccelődött is, hogy jó párt alkottak.

De Daniel eljegyezte Beatrizt.

Amikor bejelentette, hogy el akarja halasztani az esküvőt, a nő nem vitatkozott. Mosolyogva kérte, hogy másnap meglátogathassa Amparót.

Fehér virágokkal és csokoládéval érkezett.

Kihasználva, hogy Daniel távol van, elküldte Mateót, a család sofőrjét, hogy vegyen el néhány állítólag sürgős gyógyszert.

Utána perceket töltött egyedül Amparo hálószobájában.

Vasárnap, az édesanyja 85. születésnapjának ünneplése során Daniel egy smaragd nyakláncot akart ajándékozni az édesanyjának.

Az ékszerdoboz üres volt.

Beatriz, aki épp akkor érkezett a vendégekkel, felvetette, hogy Clara talán elvitte.

Teréz néni követelte, hogy átkutassák a holmiját.

Klára egyetértett.

Amikor kinyitották a kis bőröndjét, a nyakláncot egy köténybe csavarva találták.

„Tolvaj!” – kiáltotta Teresa.

Clara kétségbeesetten nézett Danielre.

– Tudod, hogy én soha nem tennék ilyet.

De ő hallgatott.

És ez a csend elég volt.

– Jobban tennéd, ha elmész, Clara – mondta végül.

További ellenállás nélkül összegyűjtötte a holmiját. Mielőtt elindult, leírta az Amparo etetésére és gyógyszerezésére vonatkozó utasításokat.