Az idős asszony sírva nézte, ahogy a lány távozik.

A következő napokban ismét elutasította az ételt. Alig beszélt. Daniel nem tudta megvigasztalni.

Egy kora reggel Mateo belépett az irodába, és egy apró tárgyat tett az asztalra.

Egy gyöngy fülbevaló volt.

– A szombati látogatásom után találtam az ékszerdoboz mellett, Mr. Daniel.

Dániel azonnal felismerte.

Ő maga vette azokat a fülbevalókat Beatriznek.

3. RÉSZ
Daniel percekig az ujjai között tartotta a fülbevalót.

Pontosan emlékezett rá, amikor Beatriznek adta. A második évfordulójukon történt, egy Serrano utcai ékszerboltban. Exkluzív darab volt, apró fehérarany foglalattal.

„Biztos vagy benne, hogy hol találtad?” – kérdezte.

Mateo bólintott.

„A komód alatt van, uram. Akkor szedtem fel, amikor kitakarítottam a hálószobát. Én is szeretnék mondani valamit. Délután Miss Beatriz elküldött egy patikába, hogy hozzak valami gyógyszert, amit senki sem rendelt.”

Dánielt hideg futotta végig.

Emlékezett menyasszonya vádjaira, Clara kirúgásához való ragaszkodására, és arra a furcsa javaslatra, hogy Amparót magánlakásba helyezzék.

Aztán eszébe jutott még valami.

Az apja biztonsági kamerákat szereltetett fel a cselédszobákhoz vezető folyosóra.

Berohant az irodába.

Miután átnézte a szombati felvételeket, megtalálta, amit keresett.

Délután 4:42-kor Beatriz megjelent a folyosón a táskájával. Körülnézett, kinyitotta Clara hálószobájának ajtaját, és bement.

47 másodperccel később távozott.

Dániel többször is lejátszotta a felvételt.

A kamera nem mutatta, mi történt odabent, de Beatriznek soha nem volt oka bemenni oda.

Az ékszeres doboz mellett talált fülbevaló pedig egy túlságosan is gyanús sorozatot zárt le.

Másnap reggel felhívta ügyvédjét, Ricardo Salcedót.

Megkérte, hogy nézzen át néhány dokumentumot, amelyek aláírását Beatriz ragaszkodott hozzá. Ezek között volt egy felhatalmazás Daniel kifizetéseinek kezelésére és bizonyos számláihoz való hozzáférésre, amelyet az Amparo idősek otthonába költöztetésének eljárásának részeként nyújtottak be.

Ricardo azt is megtudta, hogy Beatriz és a testvére komoly pénzügyi követelésekkel néz szembe egy gyakorlatilag csődbe ment családi vállalkozással kapcsolatban.

Több mint 600 ezer euróval tartoztak.

Dániel megértette, hogy a menyasszonya szándékában áll elköltöztetni az anyját a házból, átvenni az irányítást a vagyonkezelői vagyonán, és hozzáférni a pénzéhez.

Clara váratlan akadályt jelentett.

Nemcsak hogy újra rávette Amparót, hogy egyen. Azt is sikerült rávennie, hogy Daniel hazamenjen, és elkezdjen kételkedni az életében.

Beatriznek le kellett rombolnia ezt a kapcsolatot.

Szerdán Daniel összegyűjtötte Beatrizt, Teresa nagynénjét és a rokonokat, akik tanúi voltak Clara megaláztatásának.

Az asztalra tette a fülbevalót, a dokumentumokat és egy számítógépet.

– Mielőtt az esküvőnkről beszélnénk, van valami, amit mindenkinek látnia kell.

A felvétel elkezdődött.

Beatriz elvesztette a mosolyát.

Megpróbálta elmagyarázni, hogy összekeverte a hálószobát a fürdőszobával, de Mateo megerősítette, hogy tökéletesen ismeri a ház alaprajzát.

Ezután Ricardo kimutatta a pénzügyi dokumentumokban található szabálytalanságokat.

„Tényleg azt hitted, hogy sosem tudom meg?” – kérdezte Daniel.

Beatriz abbahagyta a színlelést.

„Hónapok óta odavagyál azért a szobalányért! El akartál hagyni egy nőért, akinek semmije sincs!”

Daniel hangtalanul nézett rá.

– Clarának volt valamije, amit te sosem adtál nekem: egy olyan szeretet, amiért nem vártál cserébe semmit.

– Tévedsz!

– A legnagyobb hibám az volt, hogy hagytam, hogy egy ártatlan nő megalázva elhagyja ezt a házat, miközben én hittem neked.

Azon a reggelen véget ért az eljegyzésük.

Ricardo panaszt tett, amelyben kivizsgálást kért a nyaklánc eltűnése és a bizonyítékok meghamisítása ügyében. A nyomozás Daniel megvesztegetési vagy bárki döntésének felgyorsítási kísérlete nélkül folytatódott.

Amikor Beatriz kiment a házból, Teresa sírva fakadt.

Tolvajnak nevezett egy nőt, aki csak a sógornőjéről próbált gondoskodni.

De Dániel nem érezte magát győztesnek.

Túl későn fedezte fel az igazságot ahhoz, hogy megelőzze a bajt.

Felment Amparo hálószobájába.

Alig nyúlt a reggelijéhez, és egy régi fényképpel a kezében kibámult az ablakon.

– Anya, Clara nem tett semmi rosszat – vallotta be. – Én voltam az, aki hibázott.

Amparo lassan felemelte a tekintetét.

–Akkor menj és keresd meg, fiam. Az a lány nem érdemli meg, hogy egyedül legyen.

Dániel felhívta az ügynökséget.

Clara benyújtotta a lemondását, és visszatért La Albercába, Salamanca városába, ahol az egyik nagynénje élt.

Az orvosnak kezeléssel és hidratációval sikerült stabilizálnia Amparo állapotát, de figyelmeztetett, hogy a nő még mindig törékeny, és az utazás óvintézkedéseket igényel. Miután megvizsgálta az állapotát, engedélyezte az utazást pihenőszünetekkel és megfigyeléssel.

Másnap reggel Daniel, Amparo és Mateo elindultak Salamancába.

Röviddel dél után érkeztek La Albercába.

A macskaköves utcák tele voltak látogatókkal. Egy kézműves termékeket árusító kis bolt előtt Daniel felismerte Clarát.

Kötényt viselt, és segített nagynénjének elkészíteni a rendeléseket.

Amikor meglátta, lefagyott a keze.

– Mit csinálsz itt?

– Azért jöttem, hogy a bocsánatát kérjem.

Klára elnézett.

Daniel mesélt neki a fülbevalóról, a kamerákról és Beatrizról.

– Mindenki tudja, hogy ártatlan vagy. A nagynéném is bocsánatot akar kérni.

Klára hallgatott.

Aztán olyan szomorúsággal nézett rá, amit soha nem fog elfelejteni.

–Daniel, nem az döbbentett meg, hogy a családod tolvajnak nevezett. Alig ismertek.

Lehajtotta a fejét.

– Ismertél engem – folytatta. – Láttad, ahogy gondoskodtam az édesanyádról, hallottad, mi történt velem az enyémmel, és tudtad, milyen fontos nekem ez a munka. De amikor szükségem volt a bizalmadra, hallgattál.