Daniel úgy érezte, hogy semmilyen bocsánatkérés nem törölheti el azt a pillanatot.

– Igazad van. Cserbenhagytalak.

– És most helyre akarod hozni, mert találtál egy felvételt. De nekem nem kellett kamera ahhoz, hogy tudjam, ártatlan vagyok.

Nem talált választ.

Aztán egy hangot hallottak a jármű felől.

– Klára! Az én kislányom!

Amparo Mateo mellett ült, és kinyújtotta a kezét.

Klára odafutott hozzá.

Letérdelt a tér köveire, és átölelte a zokogó idős asszonyt.

–De olyan sovány! Nem evett rendesen?

– Nem ízlett nélküled az étel – felelte Amparo.

Klára megcsókolta a homlokát.

Bement a boltba, és egy tál húslevessel tért vissza, amit a nagynénje készített. Megnézte, hogy langyos-e, és több kanállal kínált neki.

Amparo enni kezdett.

Dániel közbeszólás nélkül figyelte a jelenetet.

Először értette meg, hogy az igazi szerelem nem azért jelenik meg, mert valaki parancsára jön. Olyan gesztusokra épül, amelyek jelentéktelennek tűnnek.

Evés után Amparo körbejárni kérte a teret.

Egy régi szökőkúthoz érve a harangtoronyra meredt.

– Voltam már itt – mormolta. – Catalinával itt szoktunk énekelni.

Klára felemelte a fejét.

– Katalin?

– Barátom. Drága Catám.

Klára mozdulatlan maradt.

–A nagymamám neve Catalina Martín volt. Az egész város Cataként ismerte.

Amparo sírni kezdett.

Azon a délutánon Clara nagynénje elővett egy régi faládát, amiben családi fényképeket és leveleket tartott.

Belül egy megsárgult kép volt két lányról, akik átölelkeztek ugyanazon szökőkút előtt.

Az egyik Katalin volt.

A másik, Amparo.

Néhány percig úgy tűnt, az idős asszony visszatalál életének egy olyan részéhez, amelyet mindenki elveszettnek hitt.

Elmesélte, hogy 17 éves korában az apja megpróbálta rávenni, hogy feleségül menjen egy nála sokkal idősebb kereskedőhöz.

Katalin segített neki megszökni.

Hónapokig spórolt pénzt, hogy új cipőt vegyen magának, de végül Amparónak adta, hogy kifizesse a madridi utat.

Mielőtt elbúcsúzott, elénekelte neki azt a dallamot.

– Azt mondta, hogy amikor szomorú vagyok, énekeljem el, hogy emlékeztessem magam arra, hogy mindig lesz valaki, aki vár rám.

Amparo később találkozott Juliánnal, feleségül vette, és családot alapított. Először Catalinának írt, de a levelek abbamaradtak, amikor régi barátja elköltözött.

Az évek munka, gyerekek és kötelezettségek közepette teltek.

Mindig azt gondolta, hogy egy nyáron visszatér.

Soha nem tette.

Clara gondosan kibontott néhány levelet, amit Catalina megőrizett.

Az egyiken remegő kézírással egy mondat állt:

– „Nem tudom, hogy Amparo emlékszik-e rám, de még mindig éneklem a dalunkat minden alkalommal, amikor átmegyek a téren.”

Amparo megsimogatta a papírt.

– Elfelejtettem őt – suttogta.

– Nem felejtette el – felelte Clara. – Csak túl sokáig tartott a visszatérése.

Katalin 12 évvel korábban halt meg.

Másnap elmentek meglátogatni a sírját.

Amparo néhány virágot hagyott a sírkőnél, és Clara segítségével halkan elénekelte ifjúsága dallamát.

Daniel nézte, ahogy az anyja egy régi érmet szorongat, amit Catalina adott neki búcsúzáskor.

Akkor értette meg, miért sikerült a dalnak ennyi emléket felidéznie.

Clara a nagymamájától hallotta ezt gyerekkorában.

Anélkül, hogy tudta volna, a saját történetének egy részét hozta el Amparónak.

És Dániel majdnem lerombolta ezt a köteléket azzal, hogy jobban hitt a látszatnak, mint a tényeknek.

Azon az éjszakán, miközben Amparo pihent, Daniel megtalálta Clarát a szökőkút mellett ülve.

Leült mellé.

„Nem fogom kérni, hogy felejtsd el, mit tettem” – mondta. „Csak azt akarom, hogy tudd, soha többé nem ítélek el senkit anélkül, hogy meghallgatnám az ő verzióját.”

Klára hallgatott.

„Anyámnak szüksége van rád” – folytatta. „De azt is szeretném, ha visszakapnád az életed. Befejezheted az ápolónőképzőt. Ha támogatásra van szükséged a beiratkozáshoz, megkapod, még akkor is, ha úgy döntesz, hogy nem térsz vissza hozzánk.”

Klára meglepetten nézett rá.

– Még akkor is, ha nem jövök vissza?

– Még ha nem is jössz vissza. Nem kell megbocsátanod ahhoz, hogy megérdemelj egy esélyt.

Ez a válasz megváltoztatott valamit köztük.

Klára nem fogadta el azonnal.

Bizonyosodnia kellett arról, hogy Daniel megtanulta tisztelni őt, és nem csak bűntudatot érezni.

A következő napokban Amparóval maradt a faluban. Megtanulta elkészíteni az ételt, mellette lenni a zavarodottság pillanataiban, és türelmetlenség nélkül végighallgatni az ismétlődő történeteket.

Clara képes volt látni az üzletember tekintélye vagy a főnök távolságtartása nélkül is.

Látott egy fiút, aki végre úgy döntött, hogy jelen lesz.

Mielőtt visszatért Madridba, beleegyezett, hogy elkíséri őket, de feltételeket szabott.

Folytatja tanulmányait, saját maga keresi meg a fizetését, és soha többé nem engedi, hogy bárki is alsóbbrendűnek bánjon vele a munkája miatt.

Dániel vitába szállás nélkül beleegyezett.

Hónapokkal később Clara ismét beiratkozott az ápolónői pályára.

A ház megváltozott.

Amparónak továbbra is nehéz napjai voltak. Betegsége nem múlt el, de szerettei vették körül, orvosi ellátásban részesült, és élvezhette a béke apró pillanatait.

Daniel átszervezte a cégét, hogy kevesebb órát dolgozhasson. Megtanulta megfőzni anyja kedvenc lencséjét, elolvasni Julián leveleit, és akkor is leülni vele, amikor anyja nem emlékezett rá, hogy ki ő.

Teresa személyesen kért bocsánatot Clarától.

És Mateo, aki évtizedekig dolgozott annál a családnál, újra nevetést hallott a konyhában.

Idővel Daniel és Clara felfedezték, hogy érzéseik mélyebbek a hálánál.

Nem sietett el többé semmilyen döntést.