1. RÉSZ
Azon a napon, amikor a tízéves fiam egy deszkaágyból rám nézett, és megkérdezte, hogy ki vagyok, megértettem, hogy öt év banki átutalás nem tett belőlem apát.

Visszatértem Guadalajarába, hogy aláírjam a Mariana Ortega-tól való válásom végleges dokumentumait. Semmi több. Egy tlajomulcói telek még mindig megosztásra várt, és a vagyonkezelőm, Álvaro Castañeda ragaszkodott hozzá, hogy minden dél előtt megoldódik.

Harminckilenc éves voltam, egy építőipari cégem két nagy szerződést nyert el, és az a kellemetlen szokásom volt, hogy azt hittem, a fizetés ugyanaz, mint a szerződés teljesítése.

Öt éven át havi negyvenkétezer pesót küldött fiunknak, Tomásnak. Továbbá a megállapodás szerint Mariana tizennyolc éves koráig lakhatott a Jardines de la Paz-i házban.

Ez az a korszak, amit teremtettél.

Miközben a sofőröm a közjegyzői iroda felé tartott, Álvaro felhívott.

– Ne hagyd, hogy Mariana elvonja a figyelmedet, Javier. Aláírtuk, rendeztük a földügyletet, és kész.

Ragaszkodom hozzám.

Megnyitottam a banki alkalmazást. Az átutalások időben megjelentek. Negyvenkétezer. Negyvenkétezer. Negyvenkétezer.

De most először vettem észre valami furcsát: a pénz nem Mariana nevéhez fűződő számlára került. Először Álvaro irodája által kezelt vagyonkezelői alapba került, majd megjelent egy belső referenciaszám: AC-17.

– Változtass útvonalat – mondtam a sofőrnek. – Először menjünk haza.

A zöld kapu, amire emlékeztem, eltűnt. Volt egy szürke, frissen festett. Az agyagedények, amikben Mariana a kertjét művelte, szintén eltűntek.

Érintés

Egy nő megszakadt a sírtól.

– Mariana Ortegát keresem.

—Nem él

Elmagyaráztam neki, hogy az a volt feleségem háza volt.

A nő kínosan felnevetett.

– Majdnem négy éve vettem.

Küldd el az első gólt.

– Ez nem lehetséges. A fiunk tizennyolc éves koráig használati joga volt.

– Nos, minden papírmunka rendben volt.

-WHO?

A nő néhány másodpercig gondolkodott.

– Egy Castañeda nevű ügyvéd. Meghatalmazása volt a tulajdonostól.

Álvaro

Észrevettem, hogy izzadnak a kezeim.

Az utca túloldalán lakó szomszédom, Doña Elvira, felismert, amikor átkeltem az úton. Alig emlékeztem rá.

– Szóval visszajött – mondta.

– Tudod, hol van Marianna?

Változhat

– Már csak a keresés van hátra?

Nincs szuper versenyző.

Doña Elvira egy régi téglagyár mögötti résre mutatott.

–Amikor kirúgták a házból, két bőrönddel és a gyerekkel ment el. Egy ideig kibérelt egy szobát. Aztán Tomás megbetegedett, és messzebbre kerültek.

—A szentély?

– Sírva mondta, hogy semmi sem történt.

Kiszálltam az autóból és gyalog folytattam utomat.

A rés fából, fémlemezből és vakolatlan salakblokkokból készült építmények között ért véget. Kétszer is megkérdeztem, mielőtt egy nő a túlsó végén álló házra mutatott.

Először Marianában jártunk.

Egy fehér reflektorfény alatt ült, és egy iskolai hátizsák cipzárját varrta. Haja hátra volt fogva, kifakult pólót viselt, a kezét pedig apró tűszúrásnyomok borították.

Aztán megláttam Thomast.

Egy vékony matracon aludt, amit deszkákra helyeztek.

Annyit nőtt már, hogy alig ismertem rá.

Egy polcon hevert a fénykép, amit szintén egy régi számítógépen őriztem: Mariana, Tomás csecsemőként és én a Chapala-tó előtt.

—Mariana.

Felemelte a fejét.

Nem sikított.

Ez rosszabb volt.

Felállt, és úgy bámult rám, mintha egy évek óta halott ember jelent volna meg.

– Mit csinálsz itt?

Körülnéztem.

— Mi történt a házzal?

– Milyen furcsa, hogy kérdezed.

Tomás a hangunkra ébredt fel. Felült és figyelmesen nézett rám.

– Anya, ki az?

Éreztem, ahogy kiürül a mellkasom.

Marianna összeszorította az ajkait.

– Tamás…

A fiú ismét rám nézett.

– Ő az a férfi a képen?

Léptem egyet közelebb.

– Javier vagyok.

Nem tudtam azonnal azt mondani, hogy „az apád vagyok”. Szégyelltem magamnak kimondani egy szót, amire nem vigyáztam.

Tomás volt az, aki befejezte a tönkretételemet.

„Apám küld pénzt” – mondta. „De sosem jön meg.”

Mariana lesütötte a tekintetét.

– Minden hónapban küldtem pénzt.

Száraz nevetést hallatott.

– Akkor kezdd azzal, hogy megkérdezed magadtól, ki kapta.

Egy fémdobozban őrizte az iskolai számlákat, recepteket és bankszámlakivonatokat. A befizetések összege négyezer, hatezer, néha nyolcezer pesót tett ki. Egész hónapok teltek el egyetlen peso nélkül.

– Ez nem lehet.

– Pontosan ezt mondtam én is.

Találtam egy zálogcédulát. A leírt tárgy egy aranygyűrű volt, J és M monogramgal.

A jegygyűrűnk.

– Miért adtál ezt zálogba?

Mariana állta a tekintetemet.

–Tomásnak tüdőgyulladása volt. Vizsgálatokra, gyógyszerekre és a Polgári Kórházba való átszállításra volt szüksége.

– Miért nem hívtál fel?

Aztán elfogyott a türelme.

– Én hívtalak!

Tamás lehajtotta a fejét.

Mariana vett egy mély lélegzetet, és lassabban beszélt.

– Felhívtalak a kórházból. Felhívtalak téged, az irodádat és Álvarót. Üzeneteket hagytam. Doña Elvira is hívott.

A szomszéd, aki követett minket, elővett egy régi jegyzetfüzetet a táskájából.

– Leírtam a számokat, mert minden alkalommal más válaszolt.

Felismertem a privát vonalamat.

Álvaróé is.

Megnyitottam az akkori hónapok átutalásait a mobilomon.

Negyvenkétezer pesót fizettek ki azonnal.

Mariana mellém tette a nyugtáit.

Ötezer.

Semmi.

Hétezer.

Négyezer-ötszáz.

Éreztem, ahogy lassan hideg fut végig a hátamon.

– Ki adta ezt neked?

Mariana egy kék pecsétre mutatott az egyik nyugtán.

Castañeda Vagyonkezelő.

Rezgett a telefonom.

Álvaro volt az.

Mariana előtt válaszoltam.

– A fiam által kapott előlegeket nézem.

Két másodpercnyi csend következett.