„Vigyázz, Javier! Te írtad alá a meghatalmazást. Hagytad, hogy mindent én intézzek. Ha ez nyilvánosságra kerül, nem úgy fogsz kinézni, mint egy áldozat. Úgy fogsz kinézni, mint egy apa, aki elhagyta a családját.”

Ránéztem.

– Az utolsó részben nem kell semmit sem hamisítanod.

A hallgatása megerősítette bennem, hogy megérintette az egyetlen pontot, ahol már nem fenyegethet meg.

Azon az estén elvittem a nyugtákat Marianának.

Minden egyes aláírást tagadott.

Tomás az ajtóból hallgatózott.

Hirtelen odaszaladt az ágya alatti dobozhoz, és több papírlappal tért vissza.

– Anya azt mondta, hogy a fontos dolgokat nem szabad kidobni.

Előhúzott egy levelet, ami még a kórházi tartózkodása alatt keltezett.

Mariana elsápadt.

– Soha nem küldtem el.

Felismertem a kézírását.

„Javier, nem kell a pénzről beszélnem. Tomás csak azt akarja tudni, hogy jössz-e. Ha még mindig számítunk neked, gyere és nézd meg.”

Tamás rám nézett.

–Megtartottam, mert azt gondoltam, hogy egy nap találkozni fogok a fotókon látható férfival.

Nyeltem egyet.

– Tamás…

– Miért nem jött meg soha?

Nem kerestem kifogást.

– Mert hagytam, hogy mások döntsék el, mit nézzek. És mert meggyőztem magam, hogy a pénzküldés elég.

A fiú lesütötte a szemét.

Megszólalt a telefonom.

Álvaro.

Ezúttal én válaszoltam.

„Holnap aláírjuk a közjegyzőnél a függőben lévő záradékot” – mondta. „Utána mindenki megy tovább a maga útján.”

A kezemben tartott levélre néztem.

– Igen, Álvaro. Holnap mindent bezárunk.

De miután letettem, felhívtam Paulát.

Már nem akarta aláírni a befejezést, amit előkészített.

Arra kényszerítettük, hogy minden oldalt megnézzen.

3. RÉSZ
Másnap reggel negyven perccel korábban érkeztem a közjegyző irodájába.

Paula már ott volt Marianával. Tomás Doña Elviránál maradt, mert Mariana nem akarta, hogy olyan részleteket halljon, amelyeket még nem tudott feldolgozni.

A közjegyző beleegyezett, hogy felfüggeszti a vagyonunkkal kapcsolatos összes aláírást, amíg áttekinti a bejelentett ellentmondásokat. Engedélyezte továbbá, hogy a cégem egyik ügyvédje és egy külső könyvelő jelen legyenek, hogy áttekintsék azokat a tranzakciókat, amelyeknek az éjszakai vizsgálatát engedélyeztem.

Nem volt egy látványos csapda.

Valamivel jobb volt.

Egy asztal tele dokumentumokkal.

Álvaro időben érkezett, bőr aktatáskájával és a szokásos magabiztosságával.

– Látom, társaságot hoztál.

Paula egy székre mutatott.

– Üljön le, uram.

– Nem fogadok el utasításokat tőled.

– Akkor fogadd el tőlem őket – mondtam. Ülj le.

Megcsinálta.

A közjegyző megnyitotta az aktát.

Először az eredeti, válóperben jóváhagyott megállapodást mutatjuk be. Majd az azt követő kiegészítést, amelyben Mariana állítólag lemondott a ház használati jogáról.

Paula hangtalanul beszélt.

– Ortega asszony tagadja az aláírást. Kézírás-elemzést fogunk kérni. Továbbá a dátum egybeesik fia dokumentált kórházi kezelésével.

Letette az orvosi igazolást az asztalra.

Álvaro rá sem nézett.

– Ez nem bizonyítja, hogy nem írta alá egy másik alkalommal.

– Így van – mondta Paula. – Ezért van több.

Felmutatta a közjegyző által hitelesített adásvételi bizonylat másolatát. A csatolt igazolvány egy nőé volt, aki nem Mariana volt.

A közjegyző összevonta a szemöldökét.

Álvaro keresztbe fonta a karját.

– Nem ellenőriztem személyesen minden egyes igazolványt. Erre valók az asszisztensek.

– És erre valók a felelősségek – felelte Paula.

Ezután benyújtottam a bankszámlakivonatokat.

– Ezek a Tomásnak járó befizetéseim.

Negyvenkétezer peso havonta.

Aztán betettem Mariana számláit.

Kis, szabálytalan mennyiségek.

Végül a könyvelő megmutatta a többiek útvonalát.

Közel hárommillió pesót utaltak át évek alatt a Központ Adminisztratív Szolgálatának. Innen fizették Álvaro személyi hitelkártyáit, autóhitelét és egy zapopani lakás havi törlesztőrészleteit.

Álvaro hátradőlt.

– Ezek adminisztrációs díjak voltak.

„Nincs olyan szerződés, amely felhatalmazná ezeket a százalékokat” – mondta a könyvelő.

– Szóbeli megállapodások születtek.

– Velem nem – válaszoltam.

Rám meredt.

– Soha nem kérdezted.

Az ítéletet függőben hagyták.

Igaz volt.

Ez nem mentesítette őt semmi alól, de engem sem mentett fel.

– Nem kérdeztem – mondtam. – És ez lehetővé tette, hogy ezt évekig csináld.

Álvaro kihasználta a helyzetet.

– Akkor vállald a felelősséget a részedért. Széleskörű felhatalmazást adtál, olvasás nélkül írtad alá, és a családodat harmadik felek kezére bíztad. Én a tőled kapott felhatalmazás szerint intézkedtem.

Paula közbelépett.

– A jogi hatalom nem teszi jogossá az aláírás hamisítását vagy a kiskorúnak szánt források visszatartását.

Álvaro Mariana felé fordult.

– Pénzt kaptál.

Mariana kinyitotta a mappáját.

–Amikor csak kedved tartotta, megkaptam, amit befizetett.

– Készpénzt is kapott.

– Soha nem ilyen összegeket.

– Ott van az aláírása.

Mariana elvett egy hamis nyugtát.

— Nézd meg alaposan.

Mindannyian őt néztük.

– Tizenhét éves korom óta a teljes második vezetéknevemet írom, mert anyám arra tanított, hogy ne hagyjam ki a fontos dokumentumokból. Itt csak „Mariana Ortega” formában szerepel. A banki bizonylataimon, a személyi igazolványomon, az eredeti szerződésen, sőt még Tomás receptjein is „Mariana Ortega Ríos” formában szerepel.

Paula számos hiteles példát helyezett el mellettük.

Apró különbség volt.

De évekig mindenki előtt járt.

Álvaro összeszorította az állkapcsát.

Semmit sem vallott be.

Nem kellett volna megcsinálnom.

A bizonyítékok magukért beszélnének a megfelelő eljárásban.

Aztán elővettem a régi telefont.

– Ezt én is megtaláltam.

Megmutattam a blokkolt számok listáját.

A volt feleségem.

A szomszéd.

A kórház.