– Javier, ne csinálj egy családi problémából olyasmit, ami nem az.

-Holnap találkozunk.

– Természetesen – válaszolta olyan nyugalommal, ami nyugtalanított. – De mielőtt bárkit is megvádolnál, alaposan nézd át, mit írtál alá.

Letette a telefont.

Mariana kinyitott egy másik mappát.

– Ezt mondták, amikor a házról kérdeztem.

Előhúzott egy gyűrött példányt a válási szerződésünkből.

Azon az oldalon, ahol azt kellett volna feltüntetni, hogy Tomás nagykorúvá válásáig megtartja a ház használatát, egy ügyvéd piros tintával írt megjegyzése volt:

„Ez a záradék nem egyezik meg a később bejegyzett verzióval.”

Marianára néztem.

– Melyik verziót regisztrálták?

Becsukta a mappát.

– Az, aki azt mondja, hogy feladtam a házat.

2. RÉSZ
Másnap reggel hét órakor a közjegyző irodája előtt voltam, ahol a házat eladták.

Nem hívtam Álvarót. Még nem.

Évekig úgy oldotta meg a problémákat, hogy felemelte a hangját és válaszokat követelt. Ezúttal dokumentumokra volt szüksége.

Az ügyvéd asszisztense megtalálta az adásvételi szerződést. Az iratok szerint széleskörű meghatalmazást adtam Álvarónak bizonyos ingatlanok vagyonkezelésére és tulajdonjogára. Emlékszem, hogy több meghatalmazást is aláírtam egy bonyolult querétarói építési projekt során.

Amire nem emlékezett, az az volt, hogy engedélyezte Mariana házának eladását.

– Itt van Mrs. Ortega lemondása a használati jogról – mondta az asszisztens.

Adott nekem egy másolatot.

Az aláírás Mariana Ortega néven futott, de a betűk merevek és természetellenesek voltak.

Utánanéztem a dátumnak.

Hányingerem lett.

Ugyanezen a napon Tomást tüdőgyulladással felvették a Polgári Kórházba.

– Kórházban volt a fiunkkal együtt.

A férfi megigazította a szemüvegét.

—Egy megerősítés szerepel a dossziéban.

Marianna megjött?

Megvizsgált egy másik lapot.

– Nem. Egy nő jelentkezett igazolvánnyal és egy aláírt levéllel.

A csatolt fénykép egy olyan személyé volt, akit még soha nem láttam.

Hitelesített másolatokat kértem, és elmentem.

A következő megállóm Paula Medinánál volt, annál az ügyvédnél, aki évekkel korábban Marianát tanácsadóként látta el.

Az irodája egy írószerbolt felett volt az Americana negyedben. Amikor kimondtam a nevem, barátságtalanul üdvözölt.

– Öt évvel késtem, mérnök úr.

Letettem a dokumentumokat az asztalára.

– Tudni akarom, mi történt.

– Mariana is tudni akarta. Amikor még volt otthona.

Nem védekeztem.

Paula kinyitott egy irattartó szekrényt, és kivett belőle egy sárga mappát.

Megtartotta a családjogi bíró által eredetileg jóváhagyott megállapodás másolatát. Egyértelmű volt: Mariana és Tomás a gyermek tizennyolc éves koráig lakhattak a házban. A tartásdíjat havonta kellett befizetni, és az inflációval korrigálni.

Paula ezután mellé tette a bírósági iratokból hónapokkal később megszerzett másolatot.

Volt egy további melléképület is.

Ebben Mariana állítólag elfogadott egy egyszeri kártérítést, lemondott a ház használatáról, és elismerte, hogy egy olyan összeget kapott, amely soha nem jutott el a kezébe.

„Ezt később mutatták be” – magyarázta Paula. „Egyelőre nem tudom megmondani, hogy ki hamisította az aláírást. Szakértői elemzésre van szükség. De Mariana soha nem írt alá semmi ilyesmit előttem.”

Rezgett a mobilom.

Üzenet Álvarótól:

„Ne nyiss meg fájlokat. Az aláírásaid is ott vannak.”

Paula elolvasta.

—Guardelo.

– Nincs szükségem rájuk a védelmem érdekében.

– Nem őt védem. Bizonyítékokat őrizek.

Ez a mondat a helyemre hozott.

Hazamentem, és kerestem egy régi telefonomat, amit a válás alatt használtam. Álvaro akkoriban az asszisztenseimet, az e-mailjeimet és a hívásaimat intézte, mivel folyamatosan utaztam.

Három ismert szám jelent meg a blokkolt kapcsolatok listájában.

Mariana.

Doña Elvira.

Guadalajarai Polgári Kórház.

Éreztem, hogy elgyengülnek a lábaim.

Hozzáfértem az e-mail biztonsági mentéshez, és az üzeneteket automatikusan archiválta a “Nem prioritású személyes” mappában.

Az egyik azt mondta:

„Tomásnak három napja láza van. Nem akarok veszekedni. Beszélned kell az orvossal.”

Más:

– Kérdezd meg, hogy jössz-e.

Volt egy hangfelvétel is.

Mariana hangja kimerültnek tűnt. Mögötte léptek zaja és egy gyerek köhögése hallatszott.

– Javier, ha ezt hallod, gyere át, még ha csak tíz percre is. Tomás fél. Már nem tudom, mit mondjak neki.

Ellenőriztem a dátumot.

Azon az estén befektetőkkel vacsoráztam Mexikóvárosban.

Felhívtam Paulát.

–Megtaláltam a blokkolt üzeneteket.

—Készítsen másolatokat. Ne töröljön és ne módosítson semmit.

Ezután átnéztem a teljes vagyonkezelői számlakivonatokat.

Az átutalások a cégemtől származtak, és Álvaro által kezelt számlára érkeztek. Egy kis részük Marianához került.

A többi egy Központi Adminisztratív Szolgáltatások nevű cégnél kötött ki.

A jogi képviselő Álvaro Castañeda volt.

Délután közepén megbeszéltem vele, hogy találkozom egy providenciai étteremben.

Mosolyogva érkezett.

– Aggódom, hogy a személyes bűntudatot összekeveri a pénzügyekkel.

– Magyarázd el, miért blokkoltad Mariana telefonját.

Most először eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Azt kérted, hogy szűrjem ki a zavaró tényezőket.

– Elterelő tényező volt a kórház?

– Azokban az években építetted fel a céget.

Egy mappát csúsztatott felém.

Belül nyugták voltak, amelyeken Mariana állítólag elismerte, hogy nagy összegű készpénzt kapott.

„Készpénzt kért” – mondta. „Ha rosszul használta fel, az nem az én felelősségem.”

Nem vitatkoztam.

Diszkréten lefényképeztem az oldalszámokat a telefonommal, miközben úgy tettem, mintha olvasnék.

– És a ház?

– Elfogadta a kártérítést is.

– Az aláírást azon a napon helyezték el, amikor Tomást kórházba szállították.

Álvaro abbahagyta a mosolygást.