1. RÉSZ
— 48 órád van, hogy kividd a holmidat erről a tanyáról, és ha nem teszed meg, gondoskodom róla, hogy sem te, sem az a ló soha ne tegye be a lábát a versenyre.

Beatriz Castañeda hangja úgy hasított át a Rancho La Herradura udvarán, mint egy ostor csattanása. A munkások abbahagyták a szénabálák mozgatását. Lucía Herrera az itatóvályú mellett állt, csizmája sárba süppedt, kezében két vödör takarmány. Tizenöt méterrel arrébb Santiago Valdés, a ranch tulajdonosa, még mindig egy szót sem szólt.

Aztán egy hangos csattanás visszhangzott az istállóban. Azabache, a fekete mén, aki három embert küldött a kórházba, berúgta az istálló ajtaját.

Beatriz újraküldve

Lucía még csak fel sem emelte a hangját.

-Sugárhajtású

A ló mozdulatlan maradt.

Ez a csend rosszabb volt, mint az ütés.

Nyolc hónappal korábban Lucía egy bőrönddel, egy zöld jegyzetfüzettel és szinte semmi mással érkezett Chihuahuába. Apja meghalt, és olyan adósságokat hagyott maga után, amelyekről senki sem tudott. A pueblai kis családi könyvelőcéget lefoglalták, és a nővére, Mónica tíz hétre kölcsönadott neki egy kanapét, míg végül egy vita fel nem törte azt a kevés türelmüket, ami még megmaradt.

„Nem támogathatlak örökké, Lucia. Apa már így is elég problémát hagyott ránk.”

Üzemanyag nélkül. Fáradtság volt. De Lucia úgy érezte, mintha egy ajtó becsukódna.

Két nappal később meglátott egy hirdetést: egy Cuauhtémoc közelében lévő lótenyésztő farmra kerestek nyilvántartásért, beszállítókért és működési támogatásért felelős személyt. Szállás is benne volt a kínálatban.

Santiago Valdés üdvözölve először a bőröndjére, majd kérges kezére nézett.

– Az önéletrajzod szerint 6 évig vezetett könyvelést.

-Újra

– Nem azt írja, hogy értesz a lovakhoz.

– Mert nem tudom

Santiago meghozta a cenót.

– Vinista vagy?

„Dolgoznom kell. És szükséged van valakire, aki rendbe teszi azokat a dokumentumokat. Adj nekem 14 napot. Ha nem vagyok hasznos, elmegyek.”

Santiago elfogadja

Az első néhány nap megalázó volt. Don Martín, az istállóvezető 61 éves volt, és olyan türelme volt, mint annak, aki túl sok embert látott már megérkezni, azt gondolva, hogy egy ranch irodának tűnik. Joel, a 21 éves mezőgazdasági munkás, minden alkalommal elrejtette a mosolyát, amikor Lucía kiöntötte a vizet, összekeverte az adagot, vagy kétszer annyi ideig tartott kitakarítani a jászolt.

De mindezek ellenére.

Öt nap alatt felfedezte, hogy egy kanca 60%-kal több kiegészítő takarmányt kap, mint amennyit az állatorvos felírt. Ezután duplikált számlákat talált egy takarmánybeszállítótól. Átrendezte az egészségügyi nyilvántartásokat, a törzskönyveket, az oltásokat és a költségeket.

Santiago másképp kezdett rá tekinteni.

—Hallgass, ha nem tudsz.

-Még mindig

– Már kétszer elestél.

– És még kétszer felszálltam.

Ekkor kérdezte Lucia a hátul lévő megerősített jászolról.

Don Martín otthagyta a falnak támasztva az ásót.

—Nincs értelmes fordítás

Bent ült Azabache, egy ötéves mén, két díjnyertes ló fia. Ígéretes tehetségként érkezett, és végül problémát okozott. Az első idomár megpróbálta bekényszeríteni a ringbe. A második a díjnyertes lovaival. A harmadik csak egy délutánt bírt. Mindhárman megsérültek.

– Santiago nem hajlandó áldozatért eladni – mondta Don Martín –. De senki sem tudja megművelni.

Lucía aznap este átolvasta az aktáját. Egyszerű mintát fedezett fel: mindenki, aki Azabache-hoz közeledett, valamit akart. Kötőfék, engedelmesség, előrenyomulás, válasz. Mindig volt egy parancs, mielőtt a ló eldönthette volna, hogy az ember biztonságban van-e.

Másnap reggel Lucia 5 percig 2 méterre állt az ajtótól, és semmit sem csinált.

Mitesszer a falnak csapódott.

Nem mozdult.

Másnap egyszer megütött.

A 3. napon egy sem.

Heteken át ismételgette a rutint. Kötél nélkül. Nyereg nélkül. Kötelek nélkül.

Egyik reggel Azabache magától közeledett. Lucía kinyitotta a tenyerét, amelyben néhány gabona volt. A ló elvette őket, és orrával súrolta a bőrét.

Azon az estén ezt írta a jegyzetfüzetébe: Nem akar uralkodni rajta. Tudni akarja, hogy biztonságban van-e.

A stabilitás, amit építeni kezdett, rövid életű volt.

Decemberben Joel fejpánton lógva találta, és bűntudatosan meredt rá.

– El kell mondanom neked valamit.

Lúcia várt.

– Mielőtt megérkeztél, Beatriz Castañeda itt volt. Azt mondta, hogy egy városi nő csak hátráltatná a dolgunkat. Hogy ha segítenénk neki, az ártana a ranchnak.

Lucia másfajta hideget érzett, mint télen.

– Mit csináltál?

Joel lesütötte a tekintetét.

—Az első héten két kanál ételt tettem át, így hibázni fogsz.

Lucia megdermedt.

– Ez hatással lehetett az állatokra.

– Tudom. Tévedtem.

– Miért hallgattál rá?

Joel nagyot nyelt.

– Mert Beatriz azt mondta, hogy nem te vagy az igazi probléma.

Lucia egy lépést tett felé.

– Szóval, kik?

Joel a főház felé nézett, ahol Santiago az ablaknál papírokat nézegetett.

– Don Santiago. Azt mondta, hogy meg lehet változtatni egy döntést, amire évek óta várt.

2. RÉSZ
Lucíának nem kellett sok idő, hogy megértse. Beatriz Castañeda özvegyasszony volt, Chihuahua egyik legbefolyásosabb tenyészfarmjának tulajdonosa, és a Valdés család régi barátja. Sokáig azt feltételezte, hogy Beatriz és Santiago végül egyesítik vállalkozásaikat, földjeiket és vezetékneveiket. A férfi soha nem ígérte, de Lucía sem tartotta szükségesnek, hogy egy olyan jövőről beszéljen, amely csak Beatriz fejében létezett.

Lucía úgy döntött, hogy nem avatkozik bele. Folytatta a munkát.