Azabache is előrehaladott. Először beengedte Lucíát az istállójába. Aztán tűrte a földön lévő kötelet. Később elfogadta a kötőfék használatát. Minden egyes lépés napokba vagy hetekbe telt.

Santiago korán kezdett érkezni, csak hogy megfigyelje a dolgokat.

Egyik reggel, miközben kávéztak az istálló irodájában, megkérdezte:

– Pontosan mit csinálsz vele?

—A fenyegetés eltávolítása a dolgokból, mielőtt használatra kérnénk őket.

– Ez egyetlen általam ismert kézikönyvben sem szerepel.

– Talán azért, mert nem egy átlagos lóval van dolgom.

Santiago alig mosolygott.

Közelségük ugyanúgy erősödött: nyilatkozatok, sietség nélkül. Elkezdte kikérni a véleményét a vásárlásokról, a kereszteződésekről és a kezelésekről. A lány már nem érezte magát alkalmi alkalmazottnak, és inkább a ranch részének.

Januárban történt valami, ami teljesen megváltoztatta mindenki képét róla. Egy Ramiro nevű ideiglenes munkás úgy döntött, bebizonyítja, hogy Azabache félelme eltúlzott. Kötelet feszített a rácsok közé, és megpróbálta kihúzni a fejét. A mén hátrált, amíg a falnak nem ütközött, szemei ​​tágra nyíltak, légzése pedig szakadozott.

Lucia megérkezett az etetőből.

– Engedd el a kötelet.

– Csak szüksége van valakire, aki megmutatja neki, hogy ki az, aki irányít.

–Engedjétek el most.

Ramiro vitatkozni akart, de Lucía nem közeledett a lóhoz, és nem is emelte fel a hangját.

– Ha még egyszer meghúzod, felhívom Don Martínt, és elmagyarázod, miért provokáltad az állatot, amellyel illetéktelen személyeknek tilos foglalkozniuk.

Ramiro kitört belőle.

Lucía az istálló előtt maradt, amíg Azabache remegése abbamaradt. Santiago a folyosóról figyelte az eseményeket anélkül, hogy közbeavatkozott volna.

Azon a délutánon felmondta Ramiro szerződését.

– Nem volt szükséged rám, hogy megvédjelek – mondta Luciának.

– Nem én voltam az, akinek védekezésre volt szüksége.

Santiago Azabachéra nézett és bólintott. Attól a naptól kezdve hajnal előtt kezdett megérkezni.

Beatriz észrevette.

Februárban panaszt nyújtott be az állami tenyésztők szövetségéhez, azt állítva, hogy Lucíának nincs meg a mezőgazdasági képzettsége a tenyésztési nyilvántartások kezeléséhez. Lucía 38 oldalnyi dokumentációval válaszolt: javított hibák, csökkentett költségek, átszervezett nyilvántartások és ellenőrizhető döntések.

A panaszt elutasították.

Beatriz három hónapig nem beszélt vele.

Eközben Azabache hagyta, hogy Lucía bevezesse a karámba. Aztán a lovardaba. Májusban betette a lábát a kengyelbe. Egy héttel később először lovagolt. Négy percig mozdulatlanul maradt rajta anélkül, hogy egyetlen lépést is megkért volna.

Santiago a kerítésről figyelte az eseményeket.

– Megcsináltad.

– Megengedte.

— Az nem ugyanaz.

-Pontosan.

Amikor Azabache pánik nélkül sétálni kezdett vele, Santiago döntést hozott: benevezi a Chihuahua városában megrendezett Állami Tenyésztői Kiállításra. Kockázatos volt, de egy kezelhetetlennek tartott, nyilvánosan bemutatható mén megváltoztatta volna a ranch hírnevét.

Lucía beleegyezett, hogy ő mutassa be őt.

Aztán Beatriz megjelent az udvaron, és 48 órát adott neki.

Az ultimátum után Lucía egyenesen Santiagóba ment.

– Azt mondja, van egy szabály, ami nem engedi, hogy bemutassam Azabachét.

Santiago összeszorította az állkapcsát.

—Létezik. A regisztrált mén hivatalos felvezetőjének igazolnia kell legalább 2 korábbi, elismert versenyen való részvételt az elmúlt 3 évben.

– Nincsenek nálam.

-Nem.

– Mi van, ha mégis bemegyek?

—Eltávolíthatod Azabache-t a teljes kiállításról.

Lucía úgy érezte, hogy 8 hónapnyi munka egyetlen szabályozási sorra redukálódott.

Még aznap délután elutazott Chihuahuába, és a szervezőbizottság irodájában kérte, hogy láthassa a cikket. A felelős személy, Ernesto Salgado, megmutatta neki. A szöveg világos volt. Beatriz már érdeklődött az eset felől.

„Nem tehetek kivételt” – magyarázta. „A szabályt a biztonság érdekében hozták létre. Tudom, hogy ez igazságtalannak tűnik a te esetedben.”

Lucía lezárta a szabályzatot.

– Nem akarok kivételt. Pontosan tudni akartam, milyen alapon állok.

Éjszaka visszatért a tanyára. Santiago az istállónál várta.

– Aztán megvert minket.

-Nem.

– Lucía…

– Lezárta előttem a pályát. Nem Azabache előtt.

Santiago ránézett.

– Mire gondolsz?

Útközben ellenőrizte a feljegyzéseket.

– Az elmúlt 3 évben 4 hivatalos fellépésed volt.

Santiago még azelőtt megértette, hogy vége lett volna.

– Azabache alig tűri engem.

– Ezért van 9 napunk.

– Felette kellene lenned.

„Azt kellene tennem, ami a lónak a legjobb. Ha ebből a büszkeségemért folytatott harcot csinálok, Beatriznek rossz okokból lett igaza velem kapcsolatban.”

Santiago megfigyelte a háttérben a mént.

– Gondolod, hogy elfogad engem?

Lucia kinyitotta a karám kapuját.

– Nem tudom. De holnap kötél nélkül, célpont nélkül mész be, és úgy nem fogsz járni, mintha az egész tanya engedelmeskedne neked.

Santiago felvonta a szemöldökét.

– Harminc éve foglalkozom lovakkal.

– Pontosan ez a probléma.

3. RÉSZ
Az első edzés csendes katasztrófa volt. Santiago olyan magabiztossággal lépett be a karámba, mint aki hozzászokott, hogy a lovak megértik a testét. Azabache a kerítéshez hátrált.

– Nem tettél semmit – tiltakozott Santiago.

– Igen, megtetted. Azzal a szándékkal mentél be, hogy elérd.

– Szóval, mit akarsz, mit tegyek?

-Semmi.

Santiago rövid, hitetlenkedő nevetést hallatott.

-Semmi?

– Menj el arra a sarokra. Nézd meg a kerítést. Felejtsd el a lovat.

Nehezebb volt neki, mint bevallani. Tapasztalata azt követelte, hogy helyesen, egyenesen cselekedjen. Lucía arra kérte, hogy tegye az ellenkezőjét. Harmadszorra Santiago anélkül lépett be, hogy Azabache-ra nézett volna, és megállt egy oszlop mellett. A mén hegyezte a fülét. Aztán három lépést tett felé.