5000 pesót fizetett egy cipőtisztító lánynak egy cipőtisztítóért, ami 50 pesóba került… míg végül a lány megkérdezte tőle, hogy miért.

– Nem fizethetsz nekem 5000 pesót egy cipőpucolásért, és úgy elsétálhatsz, mintha mi sem történt volna!

A lány utolérte Leonardót az újságosstandok között, hóna alatt a faládájával, kezében a bankjegyekkel. Leonardo megállt, meglepődve, hogy valaki üldözi, hogy visszaadja a pénzt.

– Tartsd meg őket – mondta. – Nem volt hiba.

– Szóval az volt a hiba, hogy azt hittem, elfogadom őket. 50-et kérek értük.

Leonardo a fekete zsírfoltos ujjaira, a rövid körmökre, a fiókból kilógó ecsetre nézett. Volt valami ezekben a kezekben, ami miatt nem mert továbbmenni.

– Tekintsd ezt köszönetnek.

– Megköszönheted anélkül, hogy egy teljes havi lakbért fizetnél.

Visszaadta neki a jegyeket, és megvárta, amíg talál egy 50 eurós bankjegyet. Aztán elmosolyodott, még mindig kifulladva a versenytől.

– Nos hát. Legyen szép napod!

Azon a reggelen Leonardo Sáenz tíz év után először tért vissza abba a sarokba, ahol az apja cipőt pucolt. Nem számított rá, hogy másnap is lesz ok a visszatérésre.

38 éves volt, és egy mexikói órakészítő céget vezetett, amely gyűjthető darabokat árult az országon belül és kívül is. A neve magazinokban jelent meg; órái olyan csuklókon voltak, amelyeknek soha nem kellett érméket számolniuk, hogy hazajussanak.

Egy lakásban laktam, ahonnan Mexikóváros jó részét belátni lehetett. Volt egy 12 fős asztal és egy szakács, aki szinte mindig csak egyféle fogást szolgált fel.

Leonardo vacsora közben válaszolt az üzenetekre. Elaludt, telefonja a közelben volt, és felébredt, és a függőben lévő teendőire gondolt. Amikor valaki megkérdezte, hogy van, az eladásokról beszélt.

Nyolcéves korában meghalt az édesanyja. Azóta az édesapja, Julián volt az, aki iskola után várta, átnézte a füzeteit, és félretette neki a legjobb húsdarabot, pedig úgy tett, mintha nem lenne éhes.

Don Julián egy bevásárlóközpont közelében dolgozott a történelmi központban. Leonardo egy kis széken ülve végezte a házi feladatát, miközben az ecsetvonásokat és a vásárlók beszélgetéseit hallgatta.

„A jól csinált dolgokhoz idő kell, fiam” – ismételgette az apja.

Leonardo gyerekkorában megígérte, hogy kisegíti őt ebből a sarokból. Tanult, elhelyezkedett egy órajavító műhelyben, majd megnyitotta a saját vállalkozását. Julián utolsó éveiben minden látogatás egyfajta ígéretté vált arra, hogy nagyobb lelki békével tér vissza.

Az apja akkor halt meg, amikor a cég éppen csak beindult.

Amikor utoljára nála járt, lefőzött kávét és két csészét talált az asztalon. A nő nem vette le a kabátját. Egy forgalmazóról, egy rendelésről és egy hívásról beszélt, amit nem hagyhatott figyelmen kívül. Julián addig hallgatta, amíg meg nem csörgött a telefon.

„Vigyél magaddal kenyeret az útra” – mondta neki.

Leonardo elvette a zacskót, és a kávét érintetlenül hagyta. Évekig úgy emlékezett erre a búcsúra, mint bizonyítékra arra, hogy mennyi mindent kell még elérnie. Most azon kezdett tűnődni, hogy az apja vajon csak azt akarta-e, hogy leüljön.

Leonardo kifizette a temetést, részt vett a temetésen, majd visszatért dolgozni, meggyőződve arról, hogy az elfoglaltság az egyetlen módja a boldogulásnak. Soha többé nem ment vissza a sarokba. Azt mondogatta magának, hogy nincs ideje.

A tizedik évforduló még pirkadat előtt ébren találta. Lemondta az autófoglalást, elment sétálni, és végül ott kötött ki egy lány előtt, aki dúdolgatott, miközben cipőt tisztított.

Alma Castañedának hívták. 29 éves volt, volt egy 17 éves bátyja és egy olyan vállalkozása, ami elfért volna egy fiókban.

Iskola után Iván megérkezett a jegyzetfüzeteivel, és elfoglalta a vevő székét, amíg senki nem volt ott. Alma cipőpucolás közben kikérdezgette. Voltak délutánok, amikor Iván maradni akart segíteni, és Alma elküldte befejezni a házi feladatát, de szombatonként beleegyezett, hogy ő intézze a könyvelést. Rájött, hogy túl keveset kér bizonyos javításokért. Ezen addig vitatkoztak, amíg Alma be nem ismerte, hogy az anyagokért is fel kellene számolnia az összeget. Az, hogy másokról gondoskodik, nem jelentheti azt, hogy a saját zsebéből kell fizetnie a munkájáért.

Tizenévesen tanult meg cipőt pucolni. Az anyja élelmiszert árult a bevásárlóközpont közelében, és amíg Alma megvárta, hogy befejezze, Alma leült és figyelte a férfit a kis padon. Don Julián azzal kezdte, hogy megtanította neki, ne terhelje túl a kefét.

Aztán megtanította neki, hogyan ismerje fel a kopott talpat, hogyan javítsa meg a sarkat, és hogyan adjon vissza pénzt, miközben az emberek szemébe néz.

Amikor megbetegedett, odaadta neki a szerszámait és a kis széket. Alma ott dolgozott tovább. Később meghalt az édesanyja, és Iván gondozása megszűnt képzelet szüleménye lenni, és az élete részévé vált.

Egy kis boltról álmodott, egy ajtóról, amit esőben be tud csukni, és egy kis csengőről, amivel bejelentheti a vásárlóit. De először ott voltak a kellékek, a benzin és a bátyja kiadásai.

Az öltönyös férfi aznap reggel megérkezett, szinte egy szót sem szólva. Alma úgy támadta meg, mint bárki más. Nem értette, miért szegeződik a tekintete valamire a háta mögött.

Másnap ott találta várakozva.

– Megint koszolódtak?

Leonardo a kifogástalan cipőjére nézett.

— Sok a por.

Alma végigpásztázta a frissen mosott járdát.

– Nagyon is. Kérem, foglaljon helyet.