Egyre kevésbé meggyőző kifogásokkal tért vissza. Egy apró dudor, egy folt, amit a lány nem talált, egy megbeszélés, amelyre illendően kellett kinéznie.

Eleinte alig beszéltek. Alma tudta, hogyan kell tisztelni a hallgatag vendégeket. Leonardo hallgatta az ecset susogását, és egész délutánokra emlékezett, amelyeket elrejtett az emlékezete elől.

Egyik reggel egy eladó felismerte az arcát egy buszmegállóban kifüggesztett órahirdetésben.

– Te vagy az ott, ugye?

Leonardo kényelmetlenül bólintott.

Alma a hirdetésre nézett, majd a cipőjére.

– Nos, még mindig tartozik 50-nel.

Nevetett. Rövid, rekedtes nevetés volt, ami jobban meglepte őt, mint a lányt.

Hetek teltek el. Megtudta, hogy Iván mérnöknek szeretne tanulni, és hogy Alma a keresetet borítékokra osztotta. Felfedezte, hogy Leonardo képes egy órán át beszélni a mechanizmusokról, aztán megszólalni, amikor valaki megkérdezi, mit szeret csinálni vasárnaponként.

– Dolgozom – felelte egyszer.

– Nem azt kérdeztem tőle, hogy mit csinál. Azt kérdeztem, hogy mit szeret.

Nézte az elhaladó autókat.

— Már nem tudom.

Alma nem próbálta meg helyrehozni a reakcióját. Teret adott neki, hogy meghallgassa.

Egyik délután sápadtan látta, amint kávét iszik, mintha csak abból is el tudná tartani magát.

– Ettél már?

– Utána megbeszélésem van.

Kinyitott egy vászonszalvétát, és felvágott egy babos-sajtos süteményt.

– Ez sem válasz erre.

Felajánlotta neki a felét. Leonardo vissza akarta utasítani, de a gyomra elárulta. A láda mellett ettek, egy fa alacsony árnyékában.

Másnap mandarint hozott. Később ő vízzel, Alma pedig egy másik süteménnyel jelent meg. Anélkül, hogy előre megtervezték volna, elkezdték félretenni egymásnak az ebédjük egy részét.

Egyik délután hirtelen elkezdett esni az eső. Alma kinyitotta törött esernyőjét, és Leonardo lábára helyezte, miközben összeszedte az ecseteket.

– Vízfoltokat hagyott ezen a bőrön. Ne mozdítsd még.

Fogta az esernyőt, és mindkettőjük fölé emelte.

– Először te. A cipők várhatnak.

Egy ajtóhoz rohantak, maguk között cipelve a ládát. Alma csuromvizesen érkezett, de hangosan felnevetett, amikor meglátta, hogy Leonardo próbálja kicsavarni a kabátja ujját.

Évekig fizetett azért, hogy semmi se zavarja meg a napjait. Ez a megszakítás volt a legjobb dolog, ami egész héten történt vele.

A következő csütörtökön egy fiatalember érkezett egy összehajtott mappával és olyan elnyűtt cipőkkel, hogy megpróbálta az egyik lábát a másik mögé bújni.

Volt egy interjúm, és alig volt pénzem.

Alma megkérte, hogy üljön le. Megtisztította, kisimította a horzsolásokat, és rögzítette a sarok egy kilazult részét.

– Majd meséld el később, hogy ment – ​​mondta, amikor a férfi fizetni ment.

A fiatalember szinte futva távozott.

– Ismerted őt? – kérdezte Leonardo.

-Nem.

– És mi van, ha nem jön vissza?

Alma megtartotta a ragasztót.

– Remélem, azért, mert megkapta az állást, és messze van.

Miközben lehajolt, hogy felvegyen egy rongyot, arrébb mozdította a kis széket. Leonardo néhány kezdőbetűt és egy rosszul elkészített csillagot látott alattuk, egy fémmel javított láb mellé vésve.

Elzáródott a torka.

Kilenc évesen lett az a sztár, egy olyan hegyes vonásokkal, amit Julián elvett, mert félt, hogy megsérül.

Már az első naptól felismerte a fafajtát. Hallott ismerős kifejezéseket, de mindig talált kifogást, hogy ne kérdezzen rá, mintha a távollét megerősítése jobban fájna neki, mint a dolog elhúzása.

– Ki adta neked azt a bankot?

Alma abbahagyta a holmija rendbetételét.

– Don Julián. Az úriember, aki tanított engem.

Leonardo a térdére tette a kezét.

– Julian Sáenz?

Ránézett. Aztán a túloldalon lévő hirdetésre pillantott, és lassan visszasétált hozzá.

– Ő volt az apád.

Ez nem kérdés volt.

Leonardo bólintott, képtelen volt megszólalni.

Alma végigsimított az ülésen, mintha most értette volna meg, miért jön vissza az a férfi minden nap.

„Mindig a fiáról beszélt” – mondta. „Azt mondta, olyan apró dolgokat javított meg, hogy meg kellett tanulni lassan lélegezni, hogy hozzájuk lehessen érni.”

Egy nevetést hallatott, ami könnyekben végződött.

–Venni akartam neki egy házat. Láttam, hogy fáradt, és arra gondoltam, hogy ha lesz pénzem, mindent vissza tudok fizetni neki.

Ügyetlenül megtörölte az arcát.

– Egy héttel azelőtt, hogy kórházba került, megkért, hogy ebédeljek vele. A következő vasárnap elmondtam neki.

Alma leült mellé.

– Azt mondta, hogy az első gyűjteményedet készíted. Büszke volt rá.

– Nem kellett volna otthagynom, hogy megvárakozzam.

– Ezen nem tudok változtatni. De soha nem hallottam tőle rosszat mondani rólad.

Kinyitotta a fiókja alját, és kivett belőle egy szürke kendőbe csomagolt csomagot. Benne egy kopott ecset és egy J betűvel hímzett kendő volt.

Leonardo felismerte anyja hímzését.

„Megtartottam őket, mert féltem, hogy kifogyok” – magyarázta Alma. „A többit használom. Ezekre vigyáztam a legjobban.”

A kezébe adta az ecsetet.

A mellkasához szorította és lehajtotta a fejét. Nyíltan sírt, miközben emberek sétáltak el mellette, egy árus újságokat árult, és a forgalom tovább hömpölygött.

Alma nem mondta neki, hogy nyugodjon meg.

Amikor újra kapott levegőt, Leonardo hüvelykujjával megérintette a kopott fát.

– Az utolsó dolog, amit akartam, az az volt, hogy újra lássam dolgozni.

– Néha csak leült – felelte a nő. – Szerette üdvözölni az embereket. Itt nem csak a fáradtságról volt szó.