Leonardo körülnézett. Tíz év óta először emlékezett az apjára abban a sarokban anélkül, hogy csak úgy látta volna benne, akit nem tudott megmenteni.

Szeretett ember is volt. Tanító. Valaki, aki valami jót hagyott mások kezébe.

A következő napokban megváltozott a kapcsolatuk. Keresztnevükön szólították egymást. Leonardo történeteket mesélt neki Juliánról; a lány pedig olyan emlékeket töltött fel, amelyeket Leonardo nem ismert.

Egyik délután Alma megemlítette a boltról szőtt álmát. Polcokról, javításokról és egy ablakról beszélt, ahol hagyhatja a ragasztót megszáradni anélkül, hogy annyira belélegezné a szagát.

Leonardo hallgatott. Aztán azt tette, amit általában tett, ha valami fontos volt számára: megpróbálta kérdés nélkül megoldani.

Talált egy közeli boltot, beleegyezett, hogy megveszi, és megbízott egy Alma nevére szóló feliratot. Egy mappával jelent meg, meggyőződéssel, hogy boldognak fogja látni a lányt.

Nézte a fényképeket. Egy pillanatra elmosolyodott, a szíve összeszorult az érzelmektől. Aztán becsukta a mappát.

– Ezt nem tudom elfogadni.

Leonardo zavarban volt.

– Nem kell fizetned nekem.

– Tudom. Ez a baj. Még csak meg sem kérdezted, hogy ott akarok-e lenni.

Megpróbálta elmagyarázni neki, hogy jobbat érdemel annál, mint hogy esőben dolgozzon.

Alma levette a kezét a mappáról.

–Én is megérdemlem, hogy eldöntsem, hogyan szerzem meg. Nem akarom azt hinni, hogy azért fizetsz vissza nekem, mert visszaadtam apád holmiját.

– Soha nem akartam ezt mondani.

– De hát így érzem. És nem tudom, hol állok most, hogy te döntöttél el mindent.

Leonardo eltette a papírokat. Nem kiabált, nem erősködött. Zárt arccal távozott, és másnap sem jelent meg.

A másikhoz sem.

Alma abbahagyta a torta félbevágását. Iván azon kapta magát, hogy Alma éjszaka pénzérméket számol, és újrakezdi, de soha nem jut el az összeghez.

– Hiányzik a cipőkereskedő?

A nő bólintott.

– Nem akartam bántani.

Iván leült vele szemben.

–Akkor mondd meg neki. Szeretheted őt, és akkor sem szeretheted a helyet.

Alma tudta, hogy a segítség elfogadása nem csökkentette volna erőfeszítései értékét. Ami megrémítette, az az volt, hogy a jövőjét egy dossziéban eldöntötték, anélkül, hogy a bérleti díjról, a környékről vagy a terveiről szó esett volna. A férfi dokumentumokkal érkezett, miközben Alma egy egyszerű kérdésre számított. Azt is megértette, hogy Leonardo hibázhatott volna anélkül, hogy minden, amit megosztottak, hazugság lett volna.

Leonardónak is voltak nehéz estéi. Az ecsetet az étkezőasztalon hagyta, és eszébe jutott, hányszor próbálta Julián meghívni valamire, amihez nem kellett pénz.

Összekevertem a visszatérést a kísérettel. Megint.

A negyedik napon aktatáska és öltöny nélkül tért vissza. Megvárta, amíg Alma végzett egy ügyféllel.

– Fájt a válaszod – ismerte be. – De nem kellett semmibe beleegyezned ahhoz, hogy folytassam.

Lassan kifújta a levegőt.

– Jobban is kifejthettem volna magam. Látni akarlak, Leonardo. Téged.

Az apja ecsetjét a fiókon hagyta.

– Kölcsönadhatnám a helyed egy pillanatra?

Alma nem értette, mire gondol, míg a férfi a munkától megviselt, kopott cipőjére nem mutatott.

-Tud?

Leült. Leonardo letérdelt a pad elé, és elkezdte kefélni a fogát. Először remegtek az ujjai. Aztán visszanyerte azt a mozdulatot, amit a nap végén Julián segítésekor tanult meg.

Alma befogta a száját. Napokig azon tűnődött, mit mondhatnának egymásnak, és most már nem volt szüksége további magyarázatra.

Amikor befejezte, felnézett.

– Több gyakorlásra van szükségem.

– Egy kicsit – felelte sírva és nevetve. – De holnap visszajöhetsz.

Leonardo megfogta a kezét, mielőtt felállt. Alma összefonta az ujjait az övével.

Nem ígértek egymásnak könnyű életet. Megegyeztek, hogy szombaton, zárás után vacsoráznak egy olyan helyen, ahol mindketten ki tudják fizetni a részüket.

Elkezdte időben elhagyni az irodát. A nő megtanulta elmondani neki, ha fél, anélkül, hogy arra gondolt volna, hogy ha társaságot kér tőle, azzal átadja neki a döntéseit.

A Leonardo által megvásárolt ingatlant valaki másnak adták bérbe. Soha többé nem használta fel ezt érvként.

Alma engedélyével egy egyszerű táblát festett a standra: Don Julián sarka. A betűk egyenetlenek voltak, és ketten kiegyenesítették.

A fiatalember az interjúból azzal tért vissza, hogy munkát kapott. Ajánlotta Alma munkáját. Egy ápolónő, több tanár és a kliensek is, akik évek óta oda jártak, tették ugyanezt.

Megtakarításaik egyre nőttek. Alma egyedi javításokat végzett, rendszerezte a költségeit, és kisebb helyiségeket keresett. Leonardo elkísérte, amikor Alma kérte; anélkül hallgatta meg a költségbecsléseket, hogy elővette volna a pénztárcáját.

Ivan befejezte a középiskolát és ösztöndíjat kapott. Az ünneplés estéjén elvitt néhány barátját Leonardo lakásába. Tacót ettek a hatalmas asztal körül, és addig játszottak, amíg valaki el nem aludt a kanapén.

Leonardónak most először kellett több poharat találnia.

Majdnem egy évvel a találkozó után Alma bérleti szerződést írt alá egy kis műhelyre. A kauciót a megtakarításaiból fizette, és az első néhány hónapban megtartott némi pénzt.

A kis csengő megszólalt, amikor Leonardo belépett a megnyitó napján.

Alma a pult mögött állt, egyik ujján festék, csillogó szemekkel. A neve az üvegre volt írva.

-Tetszik?

Nézte a polcokat, az ablakot és a régi zsámolyt, amit egy új szék mellé helyeztek.

-Sok.

Julian ecsete és hímzett kendője egy polcon hevert. Leonardo azért hozta oda őket, hogy ott is maradjanak.