„Mennyire hatalmas?” – kérdeztem, miközben előhúztam a csatolt táblázatot.

– Hétszámjegyű összeg – felelte David. – A saját családja cégét vérzi ki, hogy finanszírozza az életstílusát. De csak rosszabb lesz. Nézd meg a 402-B sort. A szállítói kifizetések.

Legörgörgettem a dokumentumot. A tekintetem megakadt az elmúlt hat hónapban kifizetett összegeken. Virágárusoknak, luxus vendéglátóknak, egy felsőbb társaságok összejöveteleire szakosodott rendezvényszervező cégnek és egy neves vonósnégyesnek utalták őket.

– A cég számlájára írja az esküvőjét – mormoltam, miközben a felismerés sötét, mérgező virágként virult az agyamban.

– Pontosan – erősítette meg David. – Több mint egymillió dollár. Az egész esküvőt „stratégiai vendéglátás és céges rendezvény” kategóriába sorolta. Maya, ha hétfőn átszervezés nélkül lezárjuk ezt az üzletet, az Apex Innovations átvállalja ezt az adósságot. Szó szerint te fogod fizetni az esküvőt, amiről az előbb nem hívtak meg.”

Hátradőltem a bőrfotelemen, hagytam, hogy a csend elnyeljen minket. A merészség szinte költői volt. Julian Vance nem csupán egy arrogáns férfi volt, aki feleségül vette a státuszmániás húgomat; egy vállalati csaló, aki azt hitte, hogy érinthetetlen.

– Maya? – kérdezte David óvatosan. – Kiszállunk? Holnap reggel akár az erkölcstelenségi záradékra is hivatkozhatunk, és felrúghatjuk az üzletet.

– Nem – mondtam halkan, miközben egy lassú, veszélyes mosoly suhant át a szám sarkán. – Nem vonulunk vissza. Pontosan a terv szerint haladunk. Hadd higgye Julian, hogy megússza. Készítse elő a fizikai aktákat, David. Ezeknek a konkrét főkönyveknek a papír alapú másolatait akarom. Hozd be őket a lakásomba holnap estére.

„Ezt fogod eszközként használni?”

„Ezt fogom guillotine-nak használni” – javítottam ki.

A következő negyvennyolc óra a aprólékos előkészületek homályában telt. Nem csupán egy esküvőn vettem részt; egy ellenséges hatalomátvételt vezényeltem egy táncparketten. Felkerestem egy szabót a pénzügyi negyedben. Nem akartam semmi hivalkodót. Páncélt akartam. Egy tökéletesen szabott, márkátlan, sötétkék, átkötött ruhában állapodtunk meg, amely olasz gyapjúból készült, és csendes, felfoghatatlan gazdagságról suttogott.

Szombat délután ezüst Honda Accordommal felhajtottam a kanyargós tengerparti autópályán Newport felé. A helyszín, az Oceancliff Estate , az aranyozott kor túlkapásainak agresszív emlékműve volt. Ahogy beértem a hatalmas birtokra, fejben gyakoroltam az események sorrendjét. Ismertem a szereplőket. Ismertem a gyengeségeiket.

De ahogy befordultam az utolsó kanyarban a parkolóhely felé, fékeztem, és a szemeim összeszűkültek. Az udvaron a kőszökőkút mellett állt, és a telefonja tükörképénél sminkelte magát, egy lenyűgöző szőke nő egy vintage Chanel kosztümben. Udvarias, kifejezéstelen mosolyt gyakorolt.

Leálltam az autóval, parkolóba tettem a váltót, és kikapcsoltam a biztonsági övemet. Ideje volt találkozni az utódommal.

3. fejezet: A hamis testvér

Az Atlanti-óceán felől fújó óceáni szél só és zúzott hortenzia illatát hozta magával. Kiszálltam az autóból, és a szökőkúthoz léptem. A szőke nő halkan motyogott valamit.

„Igen, Chloe húga vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Ó, én… PR-ban dolgozom. Igen, nagyon elfoglalt vagyok.” Sóhajtott, és eldobta a telefonját a táskájába. „Istenem, ez a forgatókönyv szörnyű.”

Pár lépésnyire tőle megálltam, és elegánsan összekulcsoltam a kezeimet sötétkék ruhám előtt. „Hiányzik belőle egyfajta hitelesség, nem igaz?”

A nő felugrott, megpördült. Végignézett az öltözékemen, azonnal felismerve a szabásmintám minőségét, még logó nélkül is. „Ó! Elnézést, nem láttam magát ott. Vendég?”

– Mondhatni – feleltem simán. – Maga biztosan Madeleine.

Tökéletesen kontúrozott arcára professzionális pánik rémülete húzódott. „Honnan tudod a nevem? Evelyn küldött? Figyelj, mondd meg neki, hogy nem dolgozom, amíg a fotós el nem készül. Nem én leszek a koktélórás ismerkedős. Amit fizet nekem, csak a fotókat kapja.”

Éles szánalom vegyült sötét derültséggel. Evelyn tényleg mindenre gondolt, kivéve a nő intelligenciáját, akit megpróbált eltörölni.

– Nem Evelyn küldött, Madeleine – mondtam, közelebb lépve. – Maya vagyok. A húgod, akinek a megformálására jelenleg szerződésed van.

Madeleine-nek szó szerint leesett az álla. Rám meredt, majd a saját ruhájára nézett, végül pedig vissza az arcomra. „Te… te vagy a műszaki támogatásért felelős nővér? Az, aki a pincében lakik?”

– Nincs pincém – mondtam könnyedén. – Madeleine, hadd tegyek fel egy szakmai kérdést. Mennyit fizet neked anyám ezért a megalázó színjátékért?

Nagyot nyelt, láthatóan kényelmetlenül érezte magát. – Kétezer dollár. Az estére.

Kinyitottam a kicsi, fekete bőr kis táskámat. Előhúztam egy előre kiírt pénztári csekket, amit pont egy ilyen alkalomra készítettem. Tízezer dollár beváltására volt kiállítva. A mutató- és a középső ujjam közé tartottam.

Madeleine szeme tágra nyílt, miközben leolvasta a nullákat.

– Íme, mi fog történni – mondtam neki, miközben a hangom nyugodt, parancsoló dünnyögésre halkult. – El kell fogadnod ezt a számlát. Végigmész azon a kocsifelhajtón, hívsz egy Ubert, és visszamész Bostonba. Evelyn kétségbeesett telefonhívásaira sem fogsz válaszolni. Egyszerűen megszűnsz létezni ebben a történetben.

– Ha elmegyek, anyád agyvérzést kap – suttogta Madeleine, remegő ujjakkal nyúlt a papírért.

– Pontosan ez a lényeg – mosolyogtam.

Madeleine felkapta a számlát, mélységes, félelemmel határos pillantást vetett rám, majd sarkon fordult. Néztem, ahogy Chanelbe öltözött alakja visszavonul a kavicsos ösvényen. Egy akadály elhárult.

Mély lélegzetet vettem, megigazítottam a hónom alá szorított fekete bőrmappát, és a kastély hatalmas tölgyfa ajtajára fordítottam a figyelmemet. A vonósnégyes halkan játszott a teraszról. A játék hivatalosan is elkezdődött.