A teremben udvariasan tapsoltak. Láttam Harrison Sterlinget az 1-es VIP asztalnál ülni, és egy szalvétával törölgette a homlokát. Arthur nem szegte meg a titoktartási megállapodást; csupán utalt a felvásárlásra. Ez a szokásos vállalati pózolás volt.

Aztán Julian átvette a mikrofont.

A táncparkett közepére vonult, kissé kipirulva a bourbontól, az adrenalin és az ego mámorító koktéljától ragyogva. Megköszönte az apjának. Megcsókolta Chloét. Durva viccet szőtt a vőlegényeiről.

Aztán, saját létezésének vélt ragyogásától eltelve, Julian teljesen eltért a forgatókönyvtől.

– Az apám a jövőről beszél – vetítette ki Julian, hangja visszhangzott a csendes bálteremben. Fel-alá járkált, a mikrofont úgy tartva a kezében, mint egy műszaki vizionárius, aki előadást tart. – Erről a titkos fúzióról beszél. De én pontosan el tudom mondani, hogy néz ki ez a jövő, emberek.

Az 1-es VIP asztalnál Harrison Sterling mereven felült, szalvétája a földre hullott.

– Amikor ez a felvásárlás jövő héten lezárul – folytatta Julian, teljesen figyelmen kívül hagyva apja hirtelen, kétségbeesett kézmozdulatait, hogy hagyja abba. – Nem csupán egy új vevővel működünk együtt. Szoftverünket integráljuk az ő saját fejlesztésű felhőarchitektúrájukkal. A keleti partvidék legnagyobb és legfejlettebb neurális hálózatával.

Meghűlt bennem a vér. Ösztönösen a telefonom után nyúltam.

Julian elmosolyodott, és a mikrofonba hajolt. „Sőt, előzetes felügyeletet adtak nekem az adatbázisaink közvetlen integrálásához az Aegis Projektbe .”

A teremben visszafojtott lélegzet volt, de teljesen más okokból. A terem fele nem értette a szakzsargont. A másik fele – a vendégek között szétszóródott vállalati befektetők és igazgatósági tagok – színtiszta, hamisítatlan rémülettel fogadta a lélegzetét.

A Project Aegis az Apex Innovations legszigorúbban titkosított, be nem jelentett neurális hálózati biztonsági protokollja volt. A cégem ékköve volt. Titánnal borított titoktartási megállapodás védte, amely ötvenmillió dolláros büntetést szabott ki a nyilvánosságra hozatalért. A vevő kiléte rejtve maradt, de a technológia szigorúan jogilag embargó alatt állt.

Julian, kétségbeesett, szánalmas vágyában, hogy fontosnak tűnjön country klubbeli barátai előtt, épp most szegett meg egy szövetségi szintű titoktartási megállapodást egy élő mikrofonnal egy kétszáz fős teremben.

Ez már nem családi veszekedés volt. Ez katasztrofális vállalati kockázat. És a csapda becsukódott.

7. fejezet: A lehallgatás

Nem vártam meg, hogy befejezze a mondatát. Elővettem a telefonomat a szorításomból, megnyitottam az üzeneteimet, és egyetlen sort írtam Harrison Sterlingnek.

Fogd be a száját. Most azonnal. A tranzakciót felfüggesztettük.

Megnyomtam a küldés gombot, és a szoba másik végébe néztem. Harrison érezte, hogy rezeg a telefonja. Lenézett a képernyőre. Felkapta a fejét, tekintete a konyhaajtó melletti sötét sarkamra szegeződött. Az arcán látható tiszta, bibliai pánik olyan volt, amire életem végéig emlékezni fogok.

Julian még mindig beszélt, mit sem törődve az imént elindított nukleáris detonációval. „…és amikor átveszem az új technológiai szektor osztályelnöki posztját…”

Harrison Sterling olyan gyorsan állt fel, hogy nehéz, faragott tölgyfa széke hátraesett a márványpadlóra. Átrohant – szó szerint rohant, minden méltóságát feladva – a táncparketten. Megragadta a mikrofonállványt, és fizikailag kirántotta a mikrofont Julian kezéből.

Egy szörnyű, fülsüketítő visszacsatolás sikított a hangszórókból, mire a terem fele befogta a fülét és felkiáltott.

– Köszönöm, Julian! – kiáltotta Harrison a mikrofonba lihegve, arca verejtéktől csillogott, hangja remegett a rémülettől. – Gyönyörű idézet! Hallgassuk a menyasszony és a vőlegény nevében! Zene, kérem! Játsszák a zenét!

A teljesen összezavarodott zenekar azonnal belekezdett a „Signed, Sealed, Delivered” kétségbeesett feldolgozásába.

Julian teljesen zavartan meredt Harrisonra. „Mi a fenét csinálsz?” – sziszegte Julian, de csak az első sorok hallhatták. „Éppen befejeztem a pohárköszöntőmet!”

– Épp most öltél meg minket – suttogta vissza Harrison elcsukló hangon. – Épp most ölted meg az egész céget.

Felálltam a 42-es asztaltól. Felvettem a fekete bőr mappámat. Lesimítottam a sötétkék ruhám elejét. És elindultam.

Nyugodtan haladtam át a zavarodott vendégek tengerén. Nem siettem. Egy hóhér kimért, megfontolt tempójával sétáltam. A tömeg természetesen szétvált előttem, érzékelve a légköri nyomás változását.

Anyám, Evelyn, a süteményes asztal mellől látta meg közeledni. Elsápadt, és azonnal félbehagyta a beszélgetést, hogy elébem álljon. Egyenesen az utamba lépett, lángoló szemekkel.

„Maya! Megmondtam, hogy maradj hátul!” – suttogta gonoszul, és megragadta a csuklómat. „Mit csinálsz? Tűnj innen, mielőtt zavarba hozol minket!”

Megálltam. Lenéztem a csuklómon lévő kezére, majd fel a szemébe. Azok az évek, amíg a nyelvemet rágtam, eltitkoltam a sikeremet, hogy ne érezze magát bizonytalannak, a parasztot játszottam, hogy ő játszhassa a királynőt – minden elpárolgott.

– Engedj el, Evelyn! – mondtam olyan hideg hangon, mintha lehűtötte volna a szoba levegőjét.

Hárman hátrahőkölt, megdöbbenve a keresztneve hallatán. – Elnézést?

Nem válaszoltam. Elsétáltam mellette, őt pedig döbbenten hagytam magam után. Megálltam a táncparkett szélén, közvetlenül a főasztal előtt. Chloe felállt, dühösen nézett rám, készen arra, hogy rám ordítson, amiért elrontottam a pillanatát.

De nem a húgomra néztem. Elnéztem mellette, és a tekintetem találkozott Arthur Vance-szel, aki lerohant a pódiumról, és Harrison Sterlinggel, aki úgy nézett ki, mintha mindjárt elsírná magát.

– Arthur. Harrison. Julian – mondtam. Nem kiabáltam, de a hangom lesújtó tekintéllyel telt meg, ami áthatolt a zenén.

„Megyünk a könyvtárba. Most azonnal.”

8. fejezet: A vállalati fül