8 éven át tettettem, hogy szegény vagyok… „A személyzeti bejáraton fogsz bejönni.” A nővérem emiatt ki akart tiltani az esküvőjéről. Anyám azt mondta: „Tessék 500 dollár, és csinálj úgy, mintha a rendezvényszemélyzethez tartoznál. Julian családja túl előkelő.” Még egy hamis testvért is felbérelt a családi fotókhoz… Fogalmuk sem volt róla, kivel is állnak valójában szemben.

– Vállalati infrastruktúra és adatbiztonság – mondtam nyugodtan, le sem véve a tekintetem Harrisonról.

Julian felkuncogott, és belekortyolt a bourbonjába. – Rendben. Számítógépes gondnok. Tulajdonképpen, Harrison, nincs szüksége a cégednek valakire, aki kitakarítja a szerverszekrényeket? Fel kellene venned Mayát. Adj neki egy kis szerződéses munkát. Isten a tanúja, jól jönne a biztos fizetés, ugye, Maya? Láttam azt a fém halálcsapdát, amivel idejöttél.

Harrison Sterling úgy nézett ki, mint aki épp most látta, ahogy valaki éles gránátokkal zsonglőrködik egy zsúfolt liftben. Julianra nézett, szeme tágra nyílt, kétségbeesett figyelmeztetéssel.

A férfi, aki abszolút vétójoggal rendelkezett egy kétszázmillió dolláros üzlet felett, a felvásárló vállalat alapítója és vezérigazgatója, éppen padlóseprői állást kapott a középszintű alelnöktől, akinek a karrierjét a nő hamarosan befejezni készült.

– Julian – nyögte ki Harrison, és megragadta Julian karját. – Tényleg nem hiszem…

– Ó, ne udvariaskodj már, Harrison. Szeretünk segíteni a kevésbé szerencséseken – mosolygott Julian, saját kegyetlenségének eufóriájában. – Ez gyakorlatilag jótékonyság. Mit szólsz hozzá, Maya? Óránként tíz dollár az alaplapok leporolásáért?

Rémisztően derűs mosolyt villantottam Julianra. Hagytam, hogy három teljes másodpercig csend legyen, ügyelve arra, hogy a körülöttem lévő vendégek is hallják a párbeszédet.

– Köszönöm a karriertanácsot, Julian – mondtam sima és hátborzongatóan nyugodt hangon. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megbeszéljük a szerepemet a vállalati ökoszisztémában. Jó koktélozást!

Megfordultam és elsétáltam. Mögöttem Julian gúnyos megjegyzését hallottam. „Fura lány. Mindenesetre, Harrison, ahogy az egyesülésről is mondtam…”

– Elnézést – szakította félbe hirtelen Harrison elcsukló hangon. – Ki kell mennem a mosdóba.

Még tíz lépést sem tettem meg a bálterem ajtaja felé, amikor egy kétségbeesett kopogást éreztem a vállamon. Megfordultam. Harrison ott állt, zihált a mellkasa, és körbejártatta a tekintetét, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem hallgatózik.

– Ms. Caldwell – könyörgött remegő hangon. – Maya, kérem. Nem tudja. A család nem ismeri a vevő kilétét, a titoktartási megállapodás szilárd, Istenre esküszöm…

– Lélegezz, Harrison! – parancsoltam halkan. – Jól ismerem a vak bizalom kritériumait.

– Ez egy idióta – suttogta Harrison vadul, homlokán verejték gyöngyözve. – Julian egy mélyenszántó, arrogáns idióta. De az apja, Arthur, jó ember. Kérlek, ne hagyd, hogy Julian ostobasága tönkretegye az Olümpusz Projektet. Hétfőn készen állunk a bezárásra.

Harrisonra néztem, és egy pillanatra együttérzés villant át rajtam a családi drámám kereszttüzébe került vállalati veterán iránt. „Az üzlet még mindig az asztalon van, Harrison. Egyelőre. Feltéve, hogy semmi más nem valósul meg.”

Harrison megkönnyebbülten lehunyta a szemét. – Köszönöm. Az éjszaka hátralévő részében távol tartom tőled.

– Tulajdonképpen, Harrison – mondtam, és a hangom egy oktávval lejjebb ment –, talán jobb lenne, ha távol tartanád a mikrofontól.

Harrison összevonta a szemöldökét, zavarodottsága elfedte a pánikot. – Hogy érted?

– Julian imádja hallani a saját hangját – figyelmeztettem halkan. – És az olyan férfiak, mint Julian, ha kihallgatásra kerülnek, hajlamosak titkokat kifecsegni, hogy bebizonyítsák az értéküket. Figyeld ma este nagyon, Harrison. Mert ha átlépi a határt, nem csak felrúgom az üzletet. Eltemetem az egész céget.

6. fejezet: A negyvenkettedik asztal hierarchiája

Megtaláltam a 42-es asztalt. Pontosan ott volt, ahol Evelyn ígérte: egy sötét sarokban, a konyha lengőajtói és egy halom tartalék erősítőkábel mellett.

Az asztalnál Tommy, a vezető hangmérnök, Sam, a világítástechnikus, és egy feltűnően unatkozó tinédzser unokatestvér ült Julian ágáról, aki agresszívan üzenetküldött az asztalterítő alatt.

– Hé – mondta Tommy, és felém biccentett, miközben leültem. – Te vagy az a logisztikai koordinátor, akiről figyelmeztettek minket?

– Valami ilyesmi – mosolyogtam, és óvatosan letettem a fekete mappámat a mellettem lévő üres székre.

– Nos, akkor kapj egy zsemlét, mielőtt a pincérek eltűnnek – tanácsolta Sam, és egy kenyértartóra mutatott. – Az elöl ülő gazdagok először a bélszínt kapják. Mire hozzánk érnek, általában csak hideg lazac van.

A következő két órát középszerű étkezdében töltöttem, és néztem, ahogy a családom a gazdagságról szóló pantomimját adja elő a főasztalnál. Chloe ünnepélyesen belépett, import csipkében csuromvizesen, ragyogóan és diadalmasan. Végre megszerezte azt az örökséget, amelynek megörökítésére hivatott. Evelyn a VIP-asztalok körül ugrált, udvariasan viselkedett, tekintete időnként a sötét zugomba tévedt, hogy megbizonyosodjon arról, hogy megfelelően láthatatlan maradok.

A párhuzam lenyűgöző volt. A konyhaajtó mellett ültem, és a kábelrendezésről beszélgettem Tommyval, miközben a kezemben egy bőrmappát tartottam, amelyben a rendezvény teljes felszámolásának jogalapja volt.

Ahogy leszedték a desszertes tányérokat, a fények elhalványultak. Csend telepedett a teremre, miközben az esküvőszervező megkocogtatta a poharát. Elérkezett a beszédek ideje.

Arthur Vance, Julian apja és a Vance Dynamics vezérigazgatója lépett először a színpadra. Egy idősebb, előkelő, ősz hajú és tekintélyt parancsoló megjelenésű férfi volt. Egy kifinomult, agresszív vállalati beszédet tartott, ami esküvői pohárköszöntőnek álcázta magát.

– A család a legfőbb vállalkozás – vetítette oda Arthur a mikrofonba, meleg tekintettel Chloe-ra és Julianra nézve. – És ma este szívek egyesülését ünnepeljük. De a horizont felé is tekintünk. A Vance Dynamics egy jelentős stratégiai tranzakció küszöbén áll. Egy új partnerség, amely biztosítja örökségünket a jövő generációi számára.