1. RÉSZ

– Mariana azt mondta, hogy engedélyt adtál nekünk, hogy egy hónapra… talán kettőre – itt hagyjuk Diegót.

Elena Ramírez abbahagyta a képernyő nézését az egészségügyi központ vizsgálójában. Majdnem két héttel ezelőttre volt kitűzve az időpontja, és több mint egy órát várt arra, hogy az orvos áttekintse a vizsgálati eredményeit és a vérnyomás-csúcsokat, amelyek az utóbbi időben aggasztották.

De abban a pillanatban a konzultáció már nem számított neki.

– Lupita, mit mondtál az előbb?

A szomszédja lehalkította a hangját a telefon másik végén.

– A lányod Javierrel és Diegóval érkezett. Két bőröndöt, gyógyszert, egy doboz iskolaszert és még sok más dolgot hoztak magukkal. Mariana azt mondta, hogy már beszéltél, és hogy felhatalmaztad őt a másolat használatára, amit nekem hagytál.

Elena megnyomta a telefont.

Doña Lupita másolata vészhelyzetekre volt fenntartva: vízszivárgás, rövidzárlat, valami komolyabb eset. Mariana négy hónappal korábban, amikor beköltözött Javierhez, visszaadta a saját példányát.

Még mindig ott vannak?

– Mariana és Javier úgy tíz perce elmentek. Diego maradt. Azt hittem, hamarosan itt leszel.

Elena lehunyta a szemét.

– És tudja-e, hogy én nem voltam tudatában?

– Nem hiszem. Háromszor kérdezte meg, hogy tudtad-e, hogy jön.

A nővér kikukucskált az ajtón.

– Elena Ramirez asszony? Most már bejöhet.

Elena lassan lélegzett.

– Lupita, maradj egy kicsit Diegonál. Készíts neki valamit. Még ne magyarázz el neki semmit. Amint végzek, ott leszek.

– Bocsáss meg, Elena. Fel kellett volna hívnom, mielőtt kinyitottam.

– A lányom hazudott. Te egyszerűen elhittél neki.

Másfél órával később Elena megérkezett a Benito Juárez kerületben lévő lakásába.

Doña Lupita a folyosón várta.

„Jó gyerek. Csak ideges.”

A konyhában egy tányéron egy fél szendvics hevert. Mellette egy jegyzetfüzetből kitépett papírlap.

Elena azonnal felismerte Mariana kézírását.

„Anya, hadd maradjon Diego nálad néhány hétig. Te voltál ápolónő, és jobban tudod, hogyan gondoskodj róla, mint bárki más. Javiernek és nekem időre van szükségünk magunkra. Később beszélünk.”

Elena olyan nyugodtan hajlította meg a cetlit, hogy még ő maga is meglepődött.

Aztán belépett a szobába.

A tizennégy éves Diego az ablaknál ült a tolószékében. Mellette két bőrönd, a gyógyszerei és egy doboz iskolaszer hevert.

Három évvel korábban autóbalesetet szenvedett. A műtétek és a hónapokig tartó rehabilitáció után már tudott állni támasztékkal, és járókerettel is meg tudott tenni néhány lépést, de a legtöbb tevékenységéhez továbbra is kerekesszékre volt szüksége.

Amikor meglátta Elenát, megkönnyebbülten elmosolyodott.

– Üdvözlöm, Elena asszony. Mariana azt mondta, hogy egy ideig önöknél marad.

– Mariana sok mindent mond.

A fiú mosolya eltűnt.

– Nem tudtad?

Azonnal elővette a mobiltelefonját.

– Felhívom apámat.

–Először is, tedd el a telefont. Nem csináltál semmit.

– De te dühös vagy.

– A felnőttekkel. Nem veled.

Diego a bőröndjeire nézett.

–Apám többször is megkérdezte, hogy elfogadtad-e. Mariana azt mondta, hogy tegnap beszélt veled.

Ez Elenát még rosszabbra késztette.

A lánya nemcsak hogy becsapta őt.

Javiert is becsapta.

– Mennyi ideig mondták, hogy maradsz?

– Néhány hét. Talán amíg be nem fejezik az átalakítást.

Elena körülnézett.

-Ettél már?

– Doña Lupita készített nekem egy szendvicset.

– Akkor készítsünk elő valami igazit, és aztán meglátjuk, mit csinálunk.

Amikor Diego megpróbált bepréselődni a kanapé és egy régi bútor közé, a szék alig fért be. Elena arrébb tette a bútort.

– Nem kell elcserélned értem a házadat – mondta gyorsan. – Simán megkerülhetem.

Elena figyelmesen nézett rá.

–Ma még elmehetsz mellette. Holnap lehet, hogy nekimész a kormánynak és elesel. A bútoroknak nincsenek érzéseik.

Diego lesütötte a tekintetét.

– Nem akarok útban lenni.

Ez a három szó jobban fájt neki, mint Mariana hazugsága.

– Figyelj rám jól. Nem kell láthatatlanná válnod, mert a felnőttek nem tudják, hogyan szervezzék meg az életüket.

Még aznap este Marianna felhívott.

–Anya, hogy vagy? Tudtam, hogy jól kijössz majd Diegoval.

– Engedélyeztem, hogy itt hagyd?

Csend lett.

– Hívtunk, és nem vetted fel.

– Konzultáción voltam.

– Ezért. Mennünk kellett.

– Mariana. Felhatalmaztam Diegót, hogy itt éljen?

– Nem. De ha arra vártam volna, hogy igent mondj, biztosan nemet mondtál volna.

Elena érezte, ahogy a vér az arcába szökik.

– Tehát nagyon jól tudtad, mit csinálsz.

„Ó, anya, ne túlozz. Javierrel négy hónapja vagyunk házasok, és még egyetlen normális hetünk sem volt. Minden a terápia, az orvosok, a testmozgás, az iskola és az ingázás körül forog. Szükségünk van levegőre.”

– És úgy döntöttél, hogy most abbahagyom a lélegzést, hogy te megtehesd?

–Szinte minden délután otthon vagy. Különben is, ápolónő voltál. Még Diegonak is kényelmes, hogy veled van.

-Meddig?

– Egy hónap. Talán másfél hónap.

– És a rehabilitációja?

Marianna egy pillanatig hallgatott.

– Néhány hétre felfüggesztettük. Drága, és most éppen az átalakításról, a bútorhitelről van szó…

Elena a szoba felé nézett.

Diego néhány méterre volt.

Nem akart sikítani.

Nem akarta azt mondani, hogy „Gyere és hozd el azonnal”, mert tudta, melyik részt fogja hallani a fiú.

Nem hallanám azt, hogy “nincs jogod dönteni az életemről”.

Azt hallottam: „Azt akarom, hogy elvigyék Diegót.”