– Vigyázz azzal! – figyelmeztette a fiú, miközben Javier elrendezte a dolgokat a teherautóban. – Ha eltörsz egy szárnyat, nem megyek veled vissza.
Javier elmosolyodott.
– Akkor itt kell hagynom, hogy elkerüljem a kockázatvállalást.
Diego mozdulatlan maradt.
A vicc azonnal eltűnt Javier arcáról.
– Sajnálom. Nem kellett volna ezt mondanom.
Diego megkönnyebbülten felsóhajtott.
-Rendben van.
– Nem, fiam, figyelj rám!
Javier leguggolt, amíg egy vonalba nem került a székkel.
– Hazamész, mert az a te otthonod. Nem azért, mert a nagymamád megunt téged. Nem azért, mert lejárt a kölcsönidőszak. És ha valaha visszajössz ide, az azért lesz, mert meg akarod látogatni Elenát, vagy mert előbb megbeszéltük veled.
Diego hosszan nézte.
– Mi van, ha Mariana azt akarja, hogy elmenjek?
Javier nagyot nyelt.
–Akkor Marianával rendeznünk kell a házasságunkat. Nem kell kiérdemelned a jogot, hogy velem élj.
Az ajtóban Elena gombócot érzett a torkában.
Javier túl sokáig tartott kimondani.
De végül mégis kimondta.
A következő hetekben semmi sem vált tökéletessé.
Érdekes módon ez nyugtatta meg Elenát a legjobban.
Mariana továbbra is bosszankodott, amikor a szék otthagyta a folyosót.
Javier még mindig túl sokat segített a fiának.
– Apa, meg tudom csinálni.
– Gyorsabb, ha én…
– Verónika nemet mondott.
– Veronika nincs itt.
– De én igen.
Más alkalmakkor a gyakorlatokról vitatkoztak.
Diego kevesebbet akart csinálni.
Javier erősködött.
Mariana panaszkodott, mert lemondtak egy kirándulást.
Egyik délután így kiáltott rájuk:
—Nem fordulhat mindig minden a rehabilitáció körül!
A részleg elhallgatott.
Hónapokkal ezelőtt ez a mondat azzal végződött volna, hogy Javier megvédi a fiát, Diego pedig bűntudattal bezárkózik a szobájába.
Mariana ezúttal fellélegzett, és kijavította magát:
– Nem. Rosszul mondtam.
Leült.
–Frusztrált vagyok, mert voltak terveink, és azok megváltoztak. Ez az én problémám. Nem a te hibád, Diego.
A fiú meglepetten nézett rá.
-Rendben van.
– Nem, nem kell mindig azt mondanod, hogy rendben van.
Diego majdnem elmosolyodott.
– Akkor én vagyok ideges.
Mariana rámutatott.
– Ez már hihetőbbnek hangzik.
Nem lettek anya és fia.
Elena tudta, hogy valószínűleg soha nem lesznek ilyenek.
De elkezdtek színlelés nélkül kapcsolatot teremteni egymással.
Mariana már nem úgy mutatta be magát, mint egy önfeláldozó nő, akit más gyermekéről kell gondoskodnia. Diego fokozatosan felhagyott azzal, hogy minden alkalommal bocsánatot kérjen, amikor valamire szüksége van.
Javier továbbra is részt vett a családi foglalkozásokon.
Megtanult valamit, ami eleinte nehéz volt számára: a segíteni nem azt jelenti, hogy mindent megoldunk.
Egyik délután Elena elment velük kávézni.
Diegót egy új íróasztal előtt találta, amint egy másik modellt festett.
Javier egy polc magasságát állította.
– Elena asszony, nézze – mondta Diego. – Most már szinte mindent elérek egyedül.
Javier kidugta a fejét.
– Nem a legfelső polcon.
– Itt vannak a szerszámaid. Nincs is rájuk szükségem.
Mariana megjelent a csészékkel.
„Senki sem akarja a szerszámait. Tegnap otthagyott egy csavarhúzót a konyhában, aztán húsz percig azzal vádolt minket, hogy elmozdítottuk.”
– Valaki elmozdította.
– Te magad tetted be egy fiókba.
– Ez még vizsgálat alatt áll.
Diego hangosan felnevetett.
Elena a hármukra nézett.
Nem látott tökéletes családot.
Látott egy családot, akik csavarhúzókon, polcokon veszekedtek, és azon, hogy ki hagyott festéket az asztalon.
És ez rendkívülinek tűnt számára.
Mert Diego visszatért a mindennapi életbe.
Nincs ideiglenesen rajta kívül elhelyezve.
Miután elbúcsúzott, Mariana kikísérte anyját az ajtóig.
-Anya.
-Hogy?
– Köszönöm, hogy nem maradtál Diegoval a végtelenségig csak azért, mert sajnáltad.
Elena ránézett.
– Soha nem sajnáltam őt.
-Így?
–Aggódtam, hogy összekeveri a szeretettséget azzal, hogy kicsivé teszi magát, hogy ne zavarjon senkit.
Mariana lesütötte a szemét.
– Azt hiszem, mindannyian hozzájárulunk ehhez.
– Most már valami máshoz is hozzájárulhatnak.
Két héttel később, egy szombaton reggel kilenckor megszólalt Elena telefonja.
Diego volt az.
– Elena asszony, ma elmehetek önhöz?
Mosolygott.
– Megint elhagytak?
Diego hangosan felnevetett.
– Nem. Egy másik repülőgépet akarok építeni, és a te ablakodnál jobb a fény.
–Ez veszélyesen hasonlít ahhoz, mintha a saját létesítményeimben használnának fel.
– Édes kenyeret is hozhatok.
– Most tárgyalunk.
–Apám tizenegykor visz el, és hétkor jön értem.
Elena egy pillanatig hallgatott.
Ez új volt.
Egy óra, mire odaérünk.
Egy óra az indulásig.
Egy konkrét terv.
Nem „látjuk”.
– Beszéltél már vele?
-Igen.
A háttérben Marianna hangja hallatszott:
– És kérdezd meg tőle, hogy beleegyezik-e, ha egy fél repülő elfoglalja a nappaliját!
Diego eltette a telefont.
-Jövök már!
Újra megszólalt.
– Mariana megkérdezi, hogy zavar-e, hogy elfoglalja a szoba felét.
– Ha a gép hétkor indul veled, akkor rajta.
-Üzlet.
Pontban tizenegy órakor megszólalt a csengő.
Javier bejött a makettkészlettel.
– Hétre visszajövök – mondta –. Ha a munka nem engedi, előre szólok, és megbeszélünk egy másik lehetőséget.
Diego felvonta a szemöldökét.
– Nem fogod azt mondani, hogy „majd meglátjuk”?
Javier fintorgott.
– Tanulok.
– Ez még a jövő zenéje.
-Szemtelen.
Mindketten nevettek.
Javier elbúcsúzott.
Diego egyedül lépett az ablakhoz, és óvatosan eltávolított minden egyes darabot.
– Segítesz kivenni azt a deszkát a szekrényből?
-Természetesen.
