Elena így olyan nyugalommal válaszolt, ami nyugtalanította a lányát.

– Rendben. Pihenj egy kicsit.

-Csak úgy?

– Fáradt vagyok. Majd holnap beszélünk.

Letette a telefont.

Aztán újra kinyitotta a Mariana által az asztalon hagyott üzenetet, és újra elolvasta a mondatot:

„Javiernek és nekem időre van szükségünk magunkra.”

Aztán a fal mellett elhagyott fiú bőröndjeire nézett, és rájött, hogy a lánya nem kért segítséget.

Úgy döntött, hogy eltávolít egy problémát a házából, és az anyja házába helyezi.

És Elena még mindig nem tudta, hogy a következő napokban valami sokkal rosszabbra fog rájönni.

El sem tudtam képzelni, mi fog kiderülni…

2. RÉSZ

Másnap reggel Elena átnézte az orvosi jelentéseket, amiket Javier Diego holmijai között hagyott.

A legfrissebb ajánlás gyakori testmozgást, az önállóság fokozatos növelését és a rehabilitáció folyamatos nyomon követését javasolta.

„Mióta nem jártál a belvárosban?” – kérdezte.

– Majdnem három hete.

– És mi a helyzet az otthoni edzésekkel?

Diego vállat vont.

–Régebben szinte minden nap csináltuk őket apámmal. Mostanában már ritkábban.

-Mert?

–Későn érkezik. És Mariana dühös lesz, amikor a nappalit használjuk.

Elena összevonta a szemöldökét.

– Miért kell nekik használniuk a szobát?

– Mert konyhai dobozokat, csempéket és bútoralkatrészeket tettek a szobámba, miközben felújították.

Ez egészen más képet kezdett festeni, mint amit Mariana egyszerű „szünetként” adott el.

Elena felhívta egykori kollégáját, Verónica Salgadót, aki egy mexikóvárosi rehabilitációs központban dolgozik gyógytornászként.

Két nappal később Veronica megvizsgálta Diegót.

Nézte, ahogy a székről a hordágyra ül, feláll egy kis alátámasztással, és egy sor gyakorlatot végez.

„Három hét nem törölte el az összes fejlődésüket” – magyarázta. „De a rehabilitáció nem működik, ha ma sokat csinálunk, holnap semmit, majd egy hónapot várunk a folytatással.”

Aztán Elenára nézett.

–És van még valami. Diegónak meg kell tanulnia mindent biztonságosan, egyedül intézni. A családok gyakran túl sokat segítenek félelemből. Úgy tűnik, mintha szeretet lenne, de végül fokozhatja a függőséget.

Visszafelé a taxiban Diego folyton kinézett az ablakon.

– Szerinted valaha is képes leszek újra normálisan járni?

Elena kerülte a könnyű ígéretek megtételét.

– Ezt senki sem garantálhatja. De sok más dolgot megtanulhatsz egyedül is.

Néhány perc múlva Diego témát váltott.

Azt mondta neki, hogy a baleset előtt az apjával modellrepülőket épített. Most már jobban mozgékony a keze, és újra meg akarta próbálni.

Másnap elmentek egy kézműves boltba.

Diego a legbonyolultabb modellt választotta, amit csak talált.

– Nem akarsz egy egyszerűbbel kezdeni?

– Ha valami könnyűt csinálok, mi értelme van?

Elena elmosolyodott.

– Jó érvelés.

A modell megváltoztatta az osztály légkörét.

Diego apránként abbahagyta a vendégként való viselkedést, aki még egy lámpa mozgatására is engedélyt kér.

Vitatkozott Elenával arról, hogy hová tegye a festményeket, tiltakozott, ha a lány hozzáért a darabjaihoz, sőt egy délután még azt is mondta neki:

– Békén hagynál? Eltereled a figyelmemet.

Elena mosolyogva hagyta el a szobát.

Sokkal jobban tetszett a fiúnak ez a verziója, mint a gyerek, aki állandóan azt hajtogatta, hogy “ne aggódj, nem zavarlak”.

De néhány nappal később, miközben a törzs egy részét a helyére tették, Diego váratlan kérdést tett fel.

– Elena asszony… hazamegyek?

Letette a kezében tartott csészét.

– Persze. Miért kérdezed ezt?

Diegonak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

–Hallottam, ahogy Mariana azt mondja apámnak, hogy soha nem lesznek normális család, ha az egész életük körülöttem forog.

Elenát hideg futotta végig.

– Mit mondott apád?

„Először dühös lett. Aztán azt mondta, hogy jól leszek itt. Mariana pedig megkérdezte, nem lenne-e jobb, ha keresnénk egy olyan központot, ahol több hétig is el lehet tölteni.”

– És Javier?

– Azt mondta, még túl korai lenne ezen gondolkodni.

“Még mindig”.

Nem mondtam, hogy „soha”.

Elena ezután elkezdte leírni az összes kiadást: gyógyszerek, utazás, adapterek, csúszásgátló szőnyeg, edzőeszközök, apró takarítások a fürdőszobában.

Minden egyes nyugtát elküldött Javiernek.

Harmadik nap után felhívott.

„Mrs. Elena, mindent kifizetek, de miért küldi nekem egyáltalán a járókeret gumialkatrészeiről szóló nyugtát? Olyan érzésem van tőle, mintha egy tartozást próbálnék behajtani.”

„Nem a pénzről van szó. Azt akarom, hogy lásd, milyen a fiad életének egy átlagos napja, amikor te nem vagy a közelben.”

– Évek óta én irányítom a feladatokat.

– Akkor mondd meg, mikor kérdezted meg utoljára, hogy még mindig itt gyakorol-e?

Csend.

–Megkérdezem Diegót, hogy van.

– És Diego azt mondaná, hogy tökéletes, még akkor is, ha a tető leszakadna. Fél, hogy problémát okoz.

Két nappal később Javier meglátogatta.

Élelmiszerrel, gyógyszerrel és pénzzel érkezett.

Diego arca felderült, amikor meglátta.

Egy órán át apa és fia a repülőgép futóművéről beszélgettek, és ugyanúgy nevettek, mint korábban.

Aztán megszólalt Javier telefonja.

„Mennem kell, fiam. Megérkeztek a szerelők a házhoz.”

Diego az órájára nézett.

– Csak egy órája vagy itt.

– Majd máskor jövök.

-Szombat?

Javier elvette a kabátját.

— Látjuk.

Amikor az ajtó becsukódott, Diego egy apró darabkára meredt az ujjai között.

– Utálom ezt a szót.

-Melyik?

– „Majd meglátjuk.” Amikor apám azt mondja, hogy „majd meglátjuk”, az szinte mindig nemet jelent.

Javier nem érkezett meg szombaton.