Javier felé fordult.

-Igazán.

– Még akkor is, ha nem fejezik be a konyhát?

– Még akkor is, ha nem fejezik be.

– És a dobozok?

– Ha máshová nem férnek el, akkor a mi szobánkba mennek.

Marianna kinyitotta a száját.

De ezúttal nem tiltakozott.

Elena furcsa keverékét érezte a megkönnyebbülésnek és a szomorúságnak.

Szerette volna, ha Javier reagál, de nem élvezte, ahogy a lánya házassága szétesik.

Azon az estén Mariana egyedül érkezett anyja lakásába.

Még a kabátját sem vette le.

Leült a konyhaasztalhoz.

– Gondolom, boldog vagy.

-Nem.

–Megkaptad, amit akartál. Javier kiüríti a szobát. Veronica mindent látott, én pedig úgy néztem ki, mint az a szörnyű nő, aki ki akar rúgni egy mozgássérült fiút a házából.

Elena helyet foglalt vele szemben.

„Nem kellett, hogy rosszul nézz ki. Azt akartam, hogy ne úgy döntsék el, hol lakik Diego, mintha ott sem lenne.”

– Nem akarok az anyja lenni.

– Senki sem kért rá.

– Az édesanyád létezik.

– Igen. És szinte soha nem jelenik meg.

Marianna összeszorította az ajkait.

– Feleségül vettem Javiert.

– És Javiernek már volt egy fia, amikor megismerted. Nincs Javier, aki különálló lenne Diegótól.

Ez a mondat sokáig hallgatásra késztette Marianát.

Végül levette a kabátját.

– Amikor randiztunk, minden más volt.

Elena nem szólt semmit.

– Javier egyedül jött meglátogatni. Diego néha terápiára járt, máskor egy gondozóval. Tudtam, hogy van egy fia, és még azt is csodáltam, ahogyan gondoskodik róla.

Mariana keserűen felnevetett.

– Azt gondoltam: „Milyen felelősségteljes ember!”

A saját kezeit nézte.

– Aztán összeházasodtunk, és rájöttem, mit is jelent valójában a felelősségvállalás egy férfi számára.

Elena figyelte őt.

-Mit jelent ez?

–Hogy lemondhat egy vacsorát, mert Diego rosszul érzi magát. Hogy nem mehetünk el hirtelen felindulásból, mert gondolnunk kell a megközelítésre, a közlekedésre, a menetrendre. Hogy a pénz jó része rehabilitációra megy. Hogy Javier néha nem elérhető számomra.

Mély lélegzetet vett.

– És megértettem, hogy ennek nem lesz vége a jövő hónapban. Vagy jövőre.

– És dühös lettél?

-Igen.

A válasza olyan egyértelmű volt, hogy Elena meglepődött.

–Először a körülményekkel. Aztán Javierrel. És néha… Diegóval.

Mariana elnézett.

– Szégyellem bevallani.

– De jobb kimondani, mint eltitkolni.

–Amikor Diego elment veled, az első néhány nap csodálatos volt.

Elena hallgatott.

–Elmentünk moziba. Meghívtuk a barátainkat. Hosszan aludtunk. Egyik reggel Javierrel elmentünk reggelizni anélkül, hogy megnéztük volna a programunkat, bevettük volna a gyógyszereinket, és bármire is gondoltunk volna. Azt gondoltam: „Így érzi magát egy normális család.”

Könnyezni kezdett a szeme.

–De Javier naponta háromszor hívta Diegót. A moziban nézegette a telefonját. A második hétvégén azt mondta, hogy el akar menni megnézni, és ez idegesített.

– Miért akarta meglátogatni a fiát?

Mariana bólintott.

–Ez a legrosszabb az egészben. Diego már nem volt otthon, mégis irritált, hogy továbbra is elfoglalta a teret az életünkben.

Elena nem szakította félbe.

– Amikor elkezdődött az átalakítás, két dobozt tettünk a szobájába. Aztán még hármat. Később megérkeztek a csempék. Mivel veled volt, praktikusnak tűnt. Soha nem volt olyan pillanat, amikor azt mondtam volna: „Diego szobájából tárolót csinálok.”

Mariana nyelt egyet.

– De végül dobozról dobozra rendezgettem a házat, mintha nem jönne vissza.

Elena bólintott.

– Pontosan ez történt.

– És amikor ma megkérdezte: „Hol fogok aludni?”, megláttam őt.

Végre egy könnycsepp gördült le az arcán.

– Láttam, mit csinál.

Elena átnyújtott neki egy szalvétát.

– Ha nehezen tudsz együtt élni ezzel a helyzettel, jogod van elismerni.

– Anélkül, hogy szörnyű ember lennél?

„Attól, hogy fáradtnak érzed magad, még nem leszel automatikusan szörnyű ember. Hazudni anyádnak, hogy barátja legyen anélkül, hogy szólnál neki, elhalasztani a rehabilitációdat egy új konyha miatt, és elhitetni vele, hogy útban vagy… ezek olyan döntések, amelyekért felelősséget kell vállalnod.”

Mariana lehajtotta a fejét.

-Tudom.

–És még valami. Soha többé ne mondd azt, hogy „mi a legjobb Diegonak”, amikor valójában a saját kényelmed érdekében szeretnéd.

Marianna hallgatott.

Aztán megkérdezte:

– Megőrizted az üzenetet, amit otthagytam?

-Igen.

– Ne dobd ki.

Elena felvonta a szemöldökét.

-Mert?

– Mert néhány hónap múlva meg tudtam győzni magam, hogy nem is olyan nagy ügy.

Mély lélegzetet vett.

– És igen, annyira rossz volt.

A következő hét napban Javier tartotta a szavát.

Mindent elvitt, ami nem Diegóé volt.

A bútorok egy része a hálószobába került.

Mariana nem örült annak, hogy két konyhabútor eltorlaszolta a gardróbját, de azt sem javasolta, hogy tegyék vissza őket a fiú szobájába.

Javier felszerelt egy kapaszkodót a fürdőszobában, leszerelte a szőnyeget, ami esetleg beszoríthatta a kerekeket, és lejjebb lejtett több polcot is.

Felhívta a rehabilitációs központot is, és átszervezte a terápiákat.

Amikor Elena megkérdezte tőle, hogyan tervezi finanszírozni az egészet, beleértve az átalakítást is, Javier így válaszolt:

– A konyha várhat.

-Biztos vagy benne?

Fáradt nevetést hallatott.

– Hetek óta mondogatom, hogy Diego várhat. Azt hiszem, most a konyhán a sor.

A következő vasárnap Javier elment a fiáért.

Diego már összepakolta a bőröndjeit.

A repülőgép, amit épített, egy külön dobozban volt.