1. RÉSZ

– Egy óra múlva hozzámész valakihez, akit nem is ismersz – mondta a férfi, kezében a festőhengerrel. – És a legabszurdabb az egészben, hogy azt sem tudod, hogy holnap megbánod-e.

Valeria Salazar pislogás nélkül bámult rá.

Ötven perccel az esküvője előtt ez volt valószínűleg a legértelmesebb dolog, amit bárki egész nap mondott neki.

Huszonnyolc éves volt, apja szállodaláncának marketingosztályát vezette, és három éve hitte, hogy Mauricio Ortega az a férfi, akivel családot fog alapítani.

Akár tíz perccel előtte is.

A ruhája elkészítése négy hónapig tartott. Száznegyven vendég várakozott a querétarói családi szálloda fő báltermében. Üzletemberek, barátok, rokonok, sőt még két újságíró is megjelent egy üzleti magazintól, hogy tanúi legyenek Ernesto Salazar egyetlen lányának esküvőjének.

Mauricio fél órával korábban lépett be az öltözőbe.

– Lemerült a telefonom akkumulátora. Hagyhatom itt tölteni?

Megcsókolta a homlokán, majd mosolyogva elment.

A telefon felvillant, miközben Valeria megigazította a fülbevalóját.

„Nem bírom tovább. Meddig bírom még?”

Az üzenet egy Karla nevű nőtől jött.

Valeria nem akart semmit sem ellenőrizni. De aztán eszébe jutott, hányszor mondta Mauricio:

– Nincsenek titkok közöttünk.

Tudta a jelszavát.

Ő nyitotta meg a beszélgetést.

És úgy érezte, eltűnik a lába alól a padló.

Hónapokig tartó üzenetek.

Fotók.

Rejtett találkozások.

Gúnyolódás róla.

„Valeria még két órán át beszélt a dekorációról.”

– Csak várj az esküvőig.

És az üzenet, amit Mauricio aznap reggel küldött:

„Amint aláírjuk a szerződést, az apja felvesz a bírói testületbe. Utána minden könnyebb lesz.”

Könnyebb.

Valeria háromszor elolvasta ezeket a szavakat.

Nem volt feleség.

Egy ajtó volt.

A pénz, a kapcsolatok és apja szállodabirodalma kapuja.

Pontosan ott hagyta a telefont, ahol volt, és kisétált a folyosón, mert úgy érezte, ha még egy percig is a szobában marad, összetör valamit.

Aztán meglátta a munkást.

Egy harmincas éveiben járó férfi, festékkel fröccsent szürke pólóban, sötét hajjal és erős kezekkel, éppen befejezte a fal festését, amit a festők előző este kapartak le.

Valéria megállt előtte.

-Házas?

A férfi levette az egyik hallókészülékét.

-Nem.

Levette az eljegyzési gyűrűjét.

– Akkor gyere hozzám feleségül.

Tetőtől talpig végigmérte.

-Nem.

Valéria lefagyott.

– Azt fizetem neked, amit egy év alatt keresel.

-Nem.

— Hárommillió peso.

A férfi egy vödörre helyezte a hengert.

– Nem vagyok eladó.

Valeria megfordult, hogy elmenjen.

És akkor elkezdtek hullani a könnyek.

– Várj – mondta. – Én vagyok az, Diego. Mi történt?

Megmutatta neki Mauricio beszélgetésének képernyőképeit.

Diego némán olvasott.

– És azért akarsz hozzám jönni feleségül, hogy megalázd?

–Azt akarom, hogy lássa, ahogy mindenki előtt mást választok.

– Ez egy szörnyű ok a házasságra.

-Valószínűleg.

Diego néhány másodpercig hallgatott.

– Két feltétellel elfogadom.

Valéria felnézett.

– Először is: az a hárommillió nem nekem szól. Adományozd őket a Fundación Amanecernek, amely rákos gyermekek kezelését finanszírozza.

-Mert?

– A nővérem tizennégy évesen halt meg leukémiában. Egy ilyen alapítvány segített nekünk, amikor nem engedhettük meg magunknak a kezelését.

Valeria abbahagyta a festővel való találkozást.

Látott egy férfit.

– A második feltétel?

– Ha meg akarod csinálni, akkor komolyan csináld. Semmi egyéjszakás kaland. Törvényesen összeházasodunk, és hat hónapig velem fogsz élni.

-Ahol?

– Egy egyszobás lakásban, ötödik emeleten, lift nélkül. A nagymamám az utca túloldalán lakik, és van egy macskám.

Valeria idegesen felnevetett.

-Megőrült vagy.

– Menyasszonynak öltözve jöttél, hogy megkérj egy idegent, hogy adja át neked a kezét.

Igaza volt.

Valéria mély levegőt vett.

—Hat hónap.

—Hat hónap.

A polgári pert másnap hivatalossá kellett volna tenni, de a nyilvános ceremónia nem várhatott.

Pontban három órakor kinyíltak a csarnok ajtajai.

Mauricio a virágboltív alatt várt.

Mosolya eltűnt, amikor meglátta Valériát belépni egy ismeretlen férfival karöltve.

Száznegyven ember hallgatott.

„Mi a fenét jelent ez?” – kérdezte Mauricio, amikor a lány elé ért.

Valeria felvette a mobiltelefonját.

– Ez azt jelenti, hogy már olvastam az üzenetet, amiben azt mondod, hogy el kell viselned, amíg be nem kerülök az igazgatótanácsba.

Mauricio arca kifehéredett.

– Ez kiragadott a szövegkörnyezetből.

– A kontextus magában foglalja Karlával készült három hónapos fotókat.

Ernesto Salazar dühösen felállt az első sorból.

– Valeria, elég volt ebből.

A nő ránézett.

Aztán Mauricióra nézett.

– Esküvőt akartál. Lesz is. Csak a vőlegény változott.

És bár mindenki úgy hitte, hogy ez a Salazar család legrosszabb botránya, senki sem gondolta volna, hogy Valeria éppen most hozott egy olyan döntést, amely örökre sokkal többet fog megváltoztatni, mint a vezetékneve.

2. RÉSZ

A szertartás országos botránnyá vált, még mielőtt az első fogást felszolgálták volna.

Mauricio elköszönés nélkül távozott a szobából. Ernesto megkérte az újságírókat, hogy távozzanak, majd elvitte a lányát és Diegót egy külön irodába.

– Ez őrület volt – mondta, amint becsukta az ajtót. – Holnap vége.

– A holnap még csak most kezdődik – felelte Valeria.

Diego továbbra is az asztal előtt ülve maradt, az egyik bütykén még mindig egy apró festékfolt volt.

Ernesto rámutatott.

– Mennyit fizetett neked?

-Semmi.

Valeria letette az átutalási bizonylatot az asztalra.

Három millió peso a Fundación Amanecer számára.

Diego Ramirez nevében.