– Mert nem volt mit mondani.

– Apám megpróbált megvenni téged.

-Neked is.

Valéria kinyitotta a száját.

Halványan elmosolyodott.

– És már akkor is megmondtam, hogy nem eladó.

– Elfogadhattad volna.

–Megtehettem volna. De nem akartam elmenni.

Az ítélet fel volt függesztve közöttük.

Valeria meg akarta kérdezni, hogy mit jelent ez.

Nem merte.

Az ötödik hónapban a Salazar cég harmincéves fennállását ünnepelte.

Hatalmas fogadtatás volt az első hotelben, amit Ernesto akkoriban nyitott, amikor még csak tizenkét szobája volt.

Diego megérkezett a régi kék öltönyében.

Valéria ezúttal nem érzett szégyent.

Ellenkezőleg.

Látta, hogy belép, és arra gondolt, hogy még soha nem találkozott olyan férfival, akinek ilyen kevés kell ahhoz, hogy méltónak érezze magát.

Mauricio is ott volt.

A botrány után lemondott, és pénzügyi igazgatóként helyezkedett el egy Ernesto cégéhez kapcsolódó építőipari vállalatnál.

Majdnem egy órán át kerülte a közeledést.

Amíg eleget nem ivott.

– Az év párja – mondta hangosan több vendég előtt. – Valeria, remekül nézel ki. Az a lépcső biztosan sokat segít neked.

Diego nyugodt maradt.

Mauricio folytatta:

–És te még mindig falakat festesz? Bizonyára kellemetlen lehet olyan emberekkel élni, akik egy délután alatt megkeresik azt, amit te egy év alatt.

Több beszélgetés is elhallgatott körülöttünk.

– Túl sokat beszélsz a pénzről – felelte Diego – egy olyan férfihoz képest, aki más pénzéért fog megházasodni.

Valaki hangosan felnevetett.

Mauricio elpirult.

– Mindannyian tudjuk, miért vagy itt.

Aztán Valeria megfogta Diego karját.

– Ez a férfi hárommilliót utasított vissza, amikor találkoztam vele, és tizenötmilliót, amikor apám megpróbálta megvásárolni a válását.

Mauricio mozdulatlan maradt.

– Mindkettőt elfogadtad volna – folytatta. – Szóval te vagy az utolsó ember, akinek arról kellene beszélnie, mennyit ér a férjem.

Ernesto közeledett.

Mauricióra nézett.

– Mondd meg a főnökeidnek, hogy hétfőn beszélünk a cégükkel kötött szerződés megújításáról.

Mauricio letette a poharat az asztalra és elment.

Valeria ezúttal még csak a tekintetével sem követte.

Röviddel ezután a város egyik vezető fejlesztője megkereste Diegót.

– A felesége sosem mondta el, mit tett a Fundación Amanecerért, ugye?

Diego Valeriára nézett.

– Mit tett?

Az üzletember elmagyarázta, hogyan szerzett adományokat, hogyan építette újjá a kampányokat, és követelte, hogy senki ne használja a nevét nyilvánosságra.

Diego csendben hallgatott.

Amikor visszatértek a lakásba, hosszan nézte a lányt.

– Hazudtál nekem.

– A tizenötmillióról sem meséltél nekem.

– Miért tetted?

Valeria Katalinára gondolt.

Azokban az anyákban, akiket a hematológia előtt várakozva láttam.

Oaxaca gyermekében.

– Mert egy napon már nem rólad szólt.

Diego elmosolyodott.

És Valéria megcsókolta.

Néhány másodpercig válaszolt.

Aztán félreállt.

-Nem.

Érezte, hogy valami a mellkasának csapódik.

-Mert?

– Mert hozzám jöttél feleségül, miközben egy másik férfi megbántott. Nem akarok én lenni az a gyógyszer, amit bevetted, hogy elfelejtsd Mauriciót.

– Te nem vagy az.

– Tudnom kell.

Az éjszaka után Diego kezdett távolságot tartani.

Folytatta a kávéfőzést.

Még mindig vasalta a blúzait, ha sietett.

Folyton azt kérdezgette, hogy telt a napja.

De a konyhában aludt, és kerülte a túl közeli tartózkodást.

Egy héttel később Valeria meglátta Mauriciót egy bevásárlóközpontban.

Egy vörös hajú nővel voltam.

Valószínűleg Karla.

Valeria mozdulatlanul állt, várva, hogy dühöt érezzen.

Féltékenység.

Fájdalom.

Semmit sem érzett.

Néhány másodpercig nézte, majd továbbment, mert ennivalót kellett vennie Tornillónak.

Azon az estén Doña Carmen lakására ment.

– Diego fél – mondta az idős asszony, miközben empanada tésztát dagasztott.

– Tőlem?

– Hogy elmész.

– Akkor miért taszítasz el engem?

Doña Carmen felnevetett.

– Mert hiszi, hogy ha korábban kezd el búcsúzni, kevésbé fog fájni, amikor eljön az ideje.

A hatodik hónap a végéhez közeledett.

Ernesto felajánlotta, hogy visszaadja neki a sofőrt és feloldja a céges kártyát.

Valéria visszautasította.

– Jól vagyok, apa.

– Tényleg használod manapság a tömegközlekedést anélkül, hogy eltévednél?

–Még azt is megtanultam, hogy odakiáltsak a sofőrnek, hol akarok leszállni.

Az apja hangosan felnevetett.

Hónapok óta most először beszéltek vita nélkül.

Pontosan hat hónappal az esküvő után Valeria egy szombaton arra ébredt, hogy Diego a pulóvereit pakolta a bőröndjébe.

Egy válókereset volt az asztalon.

Már aláírta.

-Mit csinálsz?

– Hat hónap telt el.

-ÉS?

–Győztél. Túlélted.

– Soha nem mondtuk, hogy ez egy verseny.

– Apád délben küldi a sofőrt.

Valeria a lapot nézte.

– Mi van, ha nem akarok elmenni?

Diego abbahagyta a ruhák hajtogatását.

-Hogy?

– Nem akarok válást.

Néhány másodpercig figyelte.

–Ne úgy mondd ezt, mint az a nő, aki bosszút akart állni az exe ellen. Ne úgy, mint Ernesto Salazar lánya, aki hozzászokott, hogy mindent megkap, amit akar.

– Akkor mondd el, hogyan.

– Mondd úgy, mint Valeria.

Elfogadta a jelentkezést.

Kettétört.

Aztán megint.

És még egy.

A darabok a földre hullottak.

„Hat hónappal ezelőtt beléptem abba a folyosóba, és el akartam pusztítani Mauriciót. Te egy idegen voltál a sodrófával a kezében. Bele sem gondoltam, mit művelek veled. A bosszúm eszközévé tettelek.”

Diego nem mozdult.

– De én már nem az a nő vagyok. Múlt héten láttam Mauriciót. Semmit sem éreztem. Sem gyűlöletet. Sem szomorúságot. Semmilyen vágyat, hogy bármit is mutassak neki.