A férfi felnevetett és elsétált.

Valéria szégyellte magát.

Nem Diegóé.

Ahogy mások néztek rá.

És ettől még jobban feldühödött.

– Egyetlen estére beleegyezhettél volna – mondta halkan.

Diego ránézett.

– Az, hogy a férjed lettem, nem változtatott más emberré.

Ez a válasz végig ott motoszkált a fejében.

Amikor megérkeztek a lakásba, Diego vizet tett fel kávéhoz.

– Tudni akarod, miért kényszerítettelek hat hónapig itt élni?

Valeria leült vele szemben.

-Igen.

Diego vett egy mély lélegzetet.

– Anyám rosszindulatból feleségül ment apámhoz.

Valéria hallgatott.

A barátja, akivel a középiskola óta szakított. Apám évek óta szerelmes volt belé. Egy hónappal később beleegyezett, hogy feleségül megy hozzá. Nem azért, mert szerette. Azt akarta, hogy a másik férfi lássa, hogy pótolni tudja.

— És mi történt?

– Tizenkilenc évig éltek együtt.

Diego a csészéjére nézett.

„Soha nem voltak ütések. Szinte soha nem kiabáltak. De én úgy nőttem fel, hogy két embert láttam élni, akik nem a saját életüket élték. Anyám ehhez az emberhez hasonlította az apámat. Apám tudta, hogy azért választották ki, hogy féltékenységet keltsen. A ház mindig üresnek érződött.”

Valeria emlékezett a szálloda folyosójára.

A ruhája.

A könnyek.

Mauricio gyűrűje még mindig a kezén volt, miközben megkérte Diego kezét.

– Amikor megláttalak – folytatta –, azt hittem, hogy te is ugyanazt a hibát követed el. Fel akarsz használni, hogy bánts egy másik férfit. Ezért mondtam neked, hogy ha hozzám akarsz jönni feleségül, olyan életet kell megtapasztalnod, ami nem egy színpad, amivel bebizonyíthatsz valamit.

– Mi van, ha meg fogom utálni ezt az életet?

– Elmész. De tudni fogod, mit választasz.

Valéria lesütötte a tekintetét.

Most először értette meg, hogy Diego sosem akarta megtartani az ő világát.

Azt akarta, hogy a lány kitalálja, valóban vissza akar-e térni hozzá.

Két héttel később elérkezett egy dátum, amiről Diego nem beszélt a reggeli alatt.

Nem ment dolgozni.

A konyhában ült, kezében egy hideg csészével.

– Beteg vagy? – kérdezte Valeria.

– Ma van nyolc éve.

Megértette.

– Elkísérhetlek?

Diego meglepetten felnézett.

Aztán bólintott.

A városi temetőbe mentek.

Egy egyszerű sírkő előtt egy mosolygós lány fényképe volt.

Catalina Ramírez.

Tizennégy éves.

Diego megtisztított néhány száraz levelet, és három fehér virágot helyezett el rajta.

– Kilenc évvel fiatalabb volt nálam. Amikor anyukám dolgozott, én hozattam fel az általános iskolából. Építész szeretett volna lenni. Házakat rajzolt, és azt mondta, hogy egy nap megépítem őket.

Valéria megfogta a kezét.

Diego nem lökte el magától.

– Amikor megjelent a leukémia, mindent eladtunk, amit csak tudtunk. Apám eladta az autót. Anyám kölcsönt vett fel. Épp akkor végeztem el a technikusi diplomámat, és az egész fizetésemet odaadtam. Ez nem volt elég.

Ekkor szervezett a Fundación Amanecer adománygyűjtést.

Ismeretlenek küldtek pénzt.

Egy nyugdíjas kétszáz pesót befizetett egy üzenettel együtt:

– Nem sok, de azt akarom, hogy a lány hazajöjjön.

Összegyűjtötték, amire szükségük volt.

Katalin kezelésben részesült.

Néhány hónapig úgy tűnt, működik.

Aztán visszaesett.

A kórházban halt meg.

– Azóta minden évben adományozok valamit – mondta Diego. – Amit csak tudok.

Valeria úgy érezte, hogy fáj a légzés.

– Ezért a hárommillió.

„Amikor megmondtad nekem azt a számot, azt hittem, több gyereken is segíthetek. A bosszúd már eleve őrült volt. Legalább valami jót akartam kihozni belőle.”

Másnap Valeria felhívta a Fundación Amanecert.

Az igazgatója, Laura Méndez szombaton fogadta őt.

– Tudtuk, hogy a hárommillió nem lehet Diegóé – mondta mosolyogva. – Általában húsz-harmincezret adományoz évente.

– Segíteni akarok nekik.

– Egy másik adománnyal?

– Valamint. De főleg a munkámmal.

Valeria tudta, hogyan kell kampányokat építeni, szponzorokat szerezni, tárgyalni a cégekkel és meggyőzni az újságírókat.

Az alapítványnak orvosai, önkéntesei és ügyvédei voltak.

De senki sem specializálódott a kommunikációra.

Valeria két feltételt szabott.

Nincs sajtóvisszhang.

És Diegónak nem szabad megtudnia.

Hetente két délutánonként és minden szombaton elkezdett járni.

Felújította a weboldalt.

Adománygyűjtő kampányokat készített elő.

Meggyőzött két ingatlanfejlesztőt, hogy az eladások egy bizonyos százalékát adományozzák.

Megtakarításait arra használta fel, hogy kifizesse egy gyermek Oaxacából Mexikóvárosba történő kezelésre szállítását.

Kórházakat látogatott anélkül, hogy egyetlen fényképet is közzétett volna.

Valami kezdett megváltozni benne.

Már nem tett olyan dolgokat, amikkel bizonyítaná, hogy ki ő.

Egyszerűen azért csináltam őket, mert számítottak.

A negyedik hónap végén Ernesto meghívta a lányát ebédelni.

– Másképp nézel ki – mondta.

– Naponta öt emeletet felmenni csodákra képes.

Az apja majdnem elmosolyodott.

Aztán letette az evőeszközöket.

– Két héttel ezelőtt beszéltem Diegóval.

Valéria megfeszült.

-Szóval így?

– Tizenötmillió pesót ajánlottam neki, hogy elváljon tőled.

Letette a villát az asztalra.

-Hogy?

–Tizenöt millió. Sajtó nélkül semmi probléma. Csak alá kellett írnom és eltűnnöm.

– Mit mondott?

Ernesto összeszorította a száját.

-Nem.

-Üzleti?

– Még a kávéját sem itta meg.

Valeria gombócot érzett a torkában.

Tizenöt millió.

Diego még mindig tartozott a teherautójára.

A lakása felújításra szorult.

Napi tíz órát dolgozott.

És visszautasított egy összeget, ami megváltoztathatta volna az életét.

Még aznap este szembeszállt vele.

– Miért nem szóltál nekem a tizenötmillióról?

Diego otthagyta a kabátját a fogason.