Valéria közeledett.

„Te nem vagy gyógyszer, Diego. Nincs mit meggyógyítani. Maradni akarok, mert szeretlek. A férfi, aki visszautasította a pénzemet. Aki még mindig tartozik egy teherautóra. Akinek mindig festék van a kezén. Aki egy kiságyon alszik, mert nekem adta a szobáját. És még annak a macskának a gazdája is, aki tönkreteszi a ruháimat.”

—A csavar nem teszi tönkre a ruháidat.

– Ne rontsd el a pillanatot.

Diego lesütötte a tekintetét.

Aztán újra meglátta.

– Akkor van egy problémánk.

-Melyik?

– Hogy én is szeretlek.

Valéria sírni kezdett.

Diego ezúttal nem húzódott el, amikor a lány megcsókolta.

Fél óra múlva megjelent Doña Carmen empanadákkal.

Látta a széttépett papírokat.

– Megint nem mentél el?

– Nem mentem el.

– Hála istennek. Már azon gondolkodtam, hogy találnom kell ennek a gazembernek egy másik feleséget.

A sofőr délben érkezett meg.

Diego lement az öt emeletre, és közölte vele, hogy Valeria nem fog visszatérni a szülei házába.

Azon az estén felhívta Ernestót.

– Apa, nem lesz válás.

Hosszú csend következett.

– Gondoltam – felelte –, gyere el ebédelni vasárnap.

Az étkezés kínos volt.

Ernesto a költségvetésről, a munkásokról és a projektekről kérdezte Diegót.

Mígnem desszert közben megkérdezte:

– Tudod, hogyan kell vízszigetelni a pincéket?

-Igen.

– A fő szállodában lévőből már három éve szivárog a víz.

Diego áttekintette a problémát.

Egy hónappal később a szivárgás eltűnt.

Ezután Ernesto felbérelte csapatát, hogy újítsák fel az eredeti szállodaépületet.

Nem azért, mert a veje volt, hanem mert ésszerű költségvetéssel rendelkezett, és időben teljesítette a megrendeléseket.

A csapat létszáma három főről kilenc főre nőtt.

Diego kifizette a teherautót, és vett egy másik használtat.

Valeria továbbra is a cégnél dolgozott, és heti két délutánt a Fundación Amanecernek szentelt.

Abban az évben több tucat családot tudtak támogatni.

Soha nem engedte, hogy kamerák kísérjék.

Mauricio hónapokkal később egy másik városba költözött.

Valeria sosem kérdezte, hogy kivel.

Pontosan egy évvel az esküvő után Diego megkérte, hogy készülődjön a kiruccanásra.

Ugyanabba a szállodába vitte.

A szervizfolyosón keresztül léptek be.

A fal, amit aznap festett, még mindig fehér volt.

– Két réteg – mondta Diego büszkén –, garantált a munka.

Amikor kinyitották a terem ajtaját, körülbelül ötven ember várt rájuk.

Ernesto.

Valéria anyja.

Doña Carmen.

Laura, az alapítványtól.

Diego munkásai.

Barátok.

Családtagok.

És egy nő, akit Valeria felismert a fényképekről.

Diego anyja.

A szoba közepén, pontosan ott, ahol egy évvel korábban a botrány történt, Diego letérdelt.

Valéria nevetni kezdett.

– Tudod, hogy már összeházasodtunk, ugye?

– Igen. De amikor először kérted meg a kezem, sírtál, egy másik férfi gyűrűjét tartottad a kezedben, én pedig éppen egy falat festettem. Jóvátenni akarom azt a szörnyű lánykérést.

Elővett egy kis dobozt.

Egy egyszerű fehérarany gyűrű volt benne.

– Valeria Salazar, továbbra is a feleségem akarsz lenni? Nem hat hónapig. Nem bosszúból. Nem alkuból. Csak mert meg akarod osztani velem az életedet.

A nő ránézett.

– Mennyit fogsz nekem fizetni?

Diego összehúzta a szemét.

– Egyetlen pesót sem.

– Akkor igen.

Amikor felhúzta a gyűrűt az ujjára, az tökéletesen illett rá.

A vendégek tapsolni kezdtek.

Minden asztalon volt egy kártya a Fundación Amanecer logójával.

Valéria elvett egyet.

„Köszönjük. Az ajándék, amit ma terveztél nekünk adni, egy gyermek kezelésében fog segíteni.”

Diegóra nézett.

– Mit csináltál?

– Azt kértem, hogy senki ne vegyen nekünk ajándékokat. Bárki adományozhatott, aki akart.

Azon az estén eleget gyűjtöttek ahhoz, hogy fedezni tudják három gyermek kezelésének egy részét.

Később Valeria azon kapta magát, hogy az apja Doña Carmennel vitatkozik arról, hogyan kell elkészíteni a savanyú chilit.

– Oregánót kell hozzáadni – erősködött Ernesto.

– Szállodákat vezetsz – felelte Doña Carmen –. A chilit bízd rám.

– Valamikor kipróbálom a tiédet.

– Nos, akkor menjünk fel az ötödik emeletre.

– Nincs lift?

– A lányod minden nap ezt csinálja, és még mindig él.

Ernesto a szoba túlsó végéből Valeriára nézett.

Aggodalmat várt a szemében.

Először talált békére.

Diego odalépett hozzá, és megfogta a kezét.

– Hazamenjünk?

Valeria a férjére nézett, eszébe jutott a folyosó, a ruha, Mauricio üzenete, a hárommillió, a lépcső, az odaégett tészta, a ruháján lévő macska és minden alkalom, amikor indulni készült.

Aztán megszorította Diego ujjait.

– Igen. Menjünk haza.

Mert néha életed legrosszabb döntése váratlan ajtót nyithat meg.

De csak akkor szűnik meg hiba lenni, ha abbahagyod az életed, hogy másoknak bizonyíts valamit, és végre elkezded eldönteni, hogy mit is akarsz valójában.