1. RÉSZ

– Kipróbálhatom, mielőtt meghalok, vagy külön kell fizetni érte?

A két temetkezési vállalat alkalmazottja dermedten állt az ajtóban, miközben a hetvennégy éves Teresa Hernandez egyik kezével a bejárati ajtaját tartotta, a másikkal pedig megigazította a bal szemét takaró ragtapaszt.

Előtte egy csillogó tölgyfa koporsó állt.

– Asszonyom… csak azért jöttünk, hogy kézbesítsük – dadogta az idősebb férfi, egy Rogelio nevű bajszos férfi. – Már teljes egészében kifizettük.

Teresa halkan felnevetett.

– Milyen figyelmes. Egész életemben arra vártam, hogy a lányom küldjön nekem egy drága ajándékot, és végül ez lett az.

Rogelio ellenőrizte a tabletjét.

– A parancs Mariana Sánchez Hernández nevére szól. Puerto Vallarta. Van egy cetli rajta: „Hagyjatok mindent készenlétben. Kérlek, ne mondj semmit anyukámnak.”

Terézia abbahagyta a mosolygást.

Marianna volt az egyetlen lánya.

Hat évig szakácsként dolgozott egy Puerto Vallarta-i szállodában, és csak évente néhányszor tért vissza szülővárosába, Tepatitlán közelébe.

„És mikor kellene meghalnom?” – kérdezte Teresa.

Az alkalmazott nagyot nyelt.

– Az eredeti szállítási határidő hétfő volt.

Ez még furcsább volt.

Teresa előző csütörtökön Guadalajarába utazott szürkehályog-műtétre. Barátnője, Zenaida és Zenaida fia, Tomás is elkísérte. Az orvos hétfőig megfigyelés alatt akarta tartani, de Teresa olyan jól felépült, hogy pénteken kiengedték a kórházból.

Nem figyelmeztetett senkit.

Busszal ment vissza, és alkonyatkor ért haza.

Ezért hivatalosan szinte az egész város azt hitte, hogy még mindig kórházban van.

„Egy nő is kétszer hívott” – tette hozzá Rogelio. „Azt kérdezte, hogy biztosak vagyunk-e benne, hogy hétfőn kiszállítjuk a koporsót. Úgy beszélt, mint aki hozzászokott az emberekkel való bánásmódhoz… nagyon hivatalosan.”

Teresa aláírta az átvételi elismervényt.

Amikor a teherautó eltűnt, a folyosó felét elzáró hatalmas dobozra meredt.

Bekapcsolta a telefonját.

Tizenegy nem fogadott hívás Marianától.

Megpróbálta visszahívni, de a lánya nem vette fel.

Teresa hangüzenetet rögzített:

– Köszönöm, lányom. Legalább tölgyet vettél, nem fenyőt. Csak mondd meg, melyik nap feküdjek le ide, hogy ne zavarjam meg a terveidet.

Meghallgatta, elküldeni készült… és törölte.

– Hadd jöjjön – mormolta. – Azt akarom, hogy ezt nekem úgy magyarázza el, hogy a szemembe néz.

Fél óra múlva megjelent Zenaida.

Berohant, meglátta a koporsót, és elsápadt.

– Ó, Szent Szűzanya! Elhozták már?

Terézia lassan felemelte a fejét.

– „Elhozták már?”

Zenaida túl későn értette meg, amit mondott.

Leült mellé.

–Beszéltem Marianával. Mondtam neki, hogy kórházban vagy. Nagyon megijedt. Elkezdett kérdezősködni a temetkezési vállalkozókról, a papírmunkáról… Mondtam neki, hogy ne túlozzon.

– Milyen eljárások?

Zenaida kerülte a tekintetét.

– Megkérdezte, hogy nyitva van-e hétfőn a San Miguel-i közjegyző.

Terézia hidegséget érzett, aminek semmi köze nem volt a koporsóhoz.

Másnap két nő érkezett kenyérrel, egy pénzes borítékkal és gyászos tekintettel.

„Azt mondták nekünk, hogy meghaltál” – magyarázta zavartan az egyikük.

A város WhatsApp csoportjában valaki ezt írta:

„Nyugodj békében, Doña Teresa Hernández. A koporsó már megérkezett.”

Negyvenkét fogadalmi gyertya volt az üzenet alatt.

Teresa felnevetett, ami végül köhögésbe torkollott.

Negyvenkét ember hitte, hogy halott.

De ez még nem volt a legrosszabb az egészben.

Ugyanazon a vasárnapon, a sarkon lévő kútnál Tomás mondott neki valamit, amitől még a szemében lévő fájdalmat is elfelejtette.

„Olyan jó, hogy visszajöttél, Doña Tere. Anyukám azt mondja, hogy Mariana végre eljön aláírni a telekszerződést. Kilenc napom van még, hogy benyújtsam az építkezéshez szükséges hitelpapírokat.”

Teresa megszorította a vödör fülét.

– Milyen földterület?

Tomás zavartan nézett rá.

– Az út melletti földdarab. Az a rész, ami régen a férjéé volt, most pedig Marianáé. Anyám kétezer dollárt adott neki előlegként márciusban.

Teresa a földön hagyta a vödröt.

A lánya pénzt kapott azért, mert eladta apja földjét.

Zenaida tudta ezt.

És míg az egész város azt hitte, hogy Terézia haldoklik, valaki koporsóra, közjegyzőre és aláírásra várt.

Azon az estén Teresa rájött, hogy a koporsós incidens csak a kezdet.

És el sem tudtam képzelni, mi fog bejönni azon az ajtón hajnalban.

2. RÉSZ

Terézia egyenesen Zenaida házához ment.

Még a vizes cipőjét sem cserélte le.

A keresztanyját a konyhában találta, amint tésztát készített.

– Tomás mesélt nekem a földről.

Zenaida kezei megálltak.

– Mit mondott neked?

–Hogy kétezer dollárt adtál Marianának március óta.

Zenaida lehunyta a szemét.

– El akartam mondani.

– Hét hónapod volt rá.

„A fiamnak, Terenek csináltam! Láttad, hogy mászik fel a lépcsőn a protézisével. Hét lépcsőfok a fürdőszobáig. Építeni akarok neki egy kis földszintes házat, mielőtt elmegyek.”

Tomás egy munkahelyi balesetben elvesztette egyik lábának egy részét. Teresa gyerekkora óta ismerte, és tudta, hogy azok a lépcsők mindennapos gyötrelmet okoznak neki.

De segíteni neki egy dolog volt.

És egészen más dolog hónapokig titkolni előle egy tárgyalást.

– Miért nem mondott nekem semmit Marianna?

Zenaida lesütötte a tekintetét.

„Pénzre volt szüksége. Azt mondta, hogy problémái vannak a fia egyetemével.”

Denis, Teresa unokája, mérnöki tudományokat tanult Guadalajarában.

– És a közjegyző?

–Mariana holnap akarta aláírni.

Terézia válasz nélkül hazament.

Valami még mindig nem stimmelt.

Délután felkereste Cristinát, aki a kis városi könyvtár vezetője és a város WhatsApp-csoportjának adminisztrátora volt.

–Tudnom kell, ki kezdte azt mondani, hogy haldoklom.