– A tölgyfa koporsót választottam, mert apa mindig azt mondta, hogy utálja a fémkoporsókat – magyarázta Mariana, ismét sírva. – Azt hittem, te is szörnyűnek találod majd őket.

Teresa a folyosó felé nézett.

Ahol voltam, láttam a fényes fedél egyik sarkát.

A helyzet annyira groteszk volt, hogy szinte nevetséges.

Majdnem.

– És a dokumentumok?

Marianna abbahagyta a sírást.

Ez a csend más volt.

Terézia azonnal észrevette.

– Ez az a rész, amit nem mondtál el nekem.

Zenaida megmozdult a székében.

– Mondd meg neki.

– Fogd be a szád – felelte Mariana.

– Mondd meg neki magad, mielőtt tőlem tudja meg.

Terézia nem emelte fel a hangját.

—Mariana.

A lánya újra leült.

– Márciusban pénzre volt szükségem.

– Ezt már tudom.

Denis majdnem megbuktatta a félévet. Tartozásunk volt a tandíjjal, a lakbérrel és az anyagokkal. A hitelkártyámat egy korábbi adósságom törlesztésére használtam. A szálloda a főszezon után csökkentette a nyitvatartási idejét, és…

-Mennyi?

– Több, mint amennyit össze tudtam kaparni.

– És ezért adtad el apád földjét?

– Még nem adtam el.

– Előleget fogadtál el.

Mariana bólintott.

—Ezer dollár.

Terézia lehunyta a szemét.

Az a földdarab nem volt nagy.

Hosszú földterület az út mentén, néhány fával és az elszáradt napraforgókkal, amelyeket a férje, Ramón ültetett élete utolsó évében.

Amikor meghalt, a vagyont jogilag felosztották: az egyik részt Teresának, a másikat Marianának ítélték oda.

Marianának joga volt eladni az övéit.

Terézia tudta ezt.

Ami fájt, az valami más volt.

– Miért nem mondtad el nekem?

– Mert tudtam, mit fogsz válaszolni.

– Mit is válaszoltam volna?

Marianna az ablak felé nézett.

– Apád földje tiltott terület.

Terézia kinyitotta a száját.

Egyetlen szó sem jött ki a torkán.

Mert igaz volt.

Ezt mondta volna.

Pontosan azt.

Mariana szomorúan felnevetett.

—Tudod?

– Megkérdezhetnél engem.

– Miért? Kilenc éve úgy bánsz azokkal az elszáradt napraforgókkal, mintha apa vissza akarna jönni és levágni őket.

Teresa érezte, hogy a mondat a mellkasába szúr.

– Ne beszélj így.

– Anya, én is hiányolom. Ő volt az apám. De Denis él. Denisnek folytatnia kellett a tanulást.

– És én is élek – felelte Teresa –. Bár az elmúlt három napban senki sem tűnt igazán biztosnak ebben.

Mariana lehajtotta a fejét.

Zenaida hangtalanul sírni kezdett.

– Igen, csak segíteni akartam Tomásnak.

Terézia felé fordult.

– Segíts neki hazudással?

– Láttad, hogyan él.

Igen.

Teresa már túl sokszor látta.

Előző délután a kerítésről néztem, ahogy Tomás felmászik a háza hét lépcsőfokán.

Feltenné a protézist az egyikre.

A jó lábával feltolta magát.

Pihent.

Újra próbálkoztam.

Az anyja lent maradt, úgy tett, mintha nem nézné, és diszkréten egy mankót tartott a kezében, arra az esetre, ha elveszítené az egyensúlyát.

Tizenkét perc alatt megmászhat hét lépcsőfokot.

Terézia nem kőből volt.

– Tudom, mire van szüksége a fiadnak – mondta. – De azt is tudom, mit tettél.

– A banknak szüksége van egy telek tulajdonjogának igazolására az építési hitel folyósításához. 15-ig van időnk. Mariana március óta ígérgette, hogy aláírja. Először azt mondta, hogy júniusban, aztán augusztusban, végül pedig azt, hogy amint tudja, elhagyja a szállodát. Én már befizettem a foglalót.

– Akkor vissza kellett volna követelned a pénzed.

– Nem volt nálam!

– Ez volt a probléma köztetek.

Zenaida összeszorította az ajkait.

Terézia így folytatta:

– Halálra vitted a műtétemet. Becsaptad a lányomat. Becsaptad a várost. Felhívtad a temetkezési vállalatot. Még Miguel atyát is megkérdeztetted, milyen dalokat szeretnék a misémre.

Marianna felemelte a fejét.

– Miguel atya?

– Már a búcsúzkodásomat szerveztem. Minden nagyon hatékonyan ment.

Mariana a könnyein keresztül nevetni kezdett.

Teresa megpróbált komoly maradni, de a kép túl abszurdnak tűnt.

– Még Galina is hozott nekem pénzt a temetésre.

-Anya…

– És egy vekni kenyeret.

Mariana befogta a száját.

Egy halk nevetés szökött ki a száján.

Teresa bosszankodni akart.

Nem tehette.

Mindketten nevettek a végén.

Fáradt nevetés volt, tele dühvel és szégyennel.

Zenaida no se rio.

– Bocsáss meg, Tere.

Teresa arcáról eltűnt a mosoly.

–Harmincéves korunk óta ismerlek. Te fogtad a kezem, amikor Ramón meghalt. Én gondoskodtam Tomásról, amikor balesetet szenvedett. Együtt ettünk, együtt sírtunk, együtt temettük el a rokonainkat.

Zenaida nyíltan sírt.

-Tudom.

– Ezért fáj jobban.

Teresa elvett egyet a kinyomtatott lapok közül, és átnyújtotta neki.

– Vidd el.

-Szóval így?

–Tehát emlékszel, hogy vannak dolgok, amiket nem teszel meg, még egy gyerekért sem.

Zenaida remegő kézzel tartotta.

– És a föld?

Teresa Marianára nézett.

– Ezt már nem az én döntésem dönti el.

A kifejezés mindkettőjüket meglepte.

Terézia felállt és az ablakhoz lépett.

„A fele Marianáé. Jogilag eladhatja, ha akarja. Nem fogom úgy tenni, mintha az enyém lenne.”

Mariana figyelte őt.

-Anya…

– De ha eladod, azt azért szeretném, mert te döntöttél így. Nem azért, mert valaki megölt online, hogy siettesse téged.

Zenaida felkelt.

– Vissza fogom adni az előlegfizetési bizonylatot.

– Nem – mondta Mariana. – Hagyd békén.

Az anyja megfordult.

– Ma kilenckor van időpontom a közjegyzőhöz.