Cristina régi üzeneteket keresett.
Végül talált egyet, amit pénteken reggel kilenckor küldtek.
Zenaida ideje volt.
„Imádkozzunk Doña Teresáért. Nagyon beteg Guadalajarában. Az orvosok azt mondták, a családnak fel kell készülnie a legrosszabbra. Mariana diszkréciót kért.”
Teresa levette a szemüvegét.
Pénteken reggel kilenckor chilaquiles-t evett a klinikán, és veszekedett egy nővérrel, mert kihűlt a kávé.
– Nyomtasd ki nekem.
Ugyanazon az éjszakán üzenetet kapott Marianától.
„Anya, tudom, hogy valószínűleg nem tudod elolvasni ezt. Zena néni azt mondja, hogy még mindig dezorientált vagy, és nála van a telefonod. Már a buszon vagyok. Nálam vannak a papírjaid. Korán ott leszek. Bocsánat, hogy ilyen sokáig várok. Remélem, találkozunk.”
Terézia háromszor elolvasta az üzenetet.
Zenaida azt mondta, hogy nála van a telefonja.
Ez hazugság volt.
De Mariana tényleg dokumentumokkal utazott.
Félrevezették, amikor azt hitte, hogy az anyja haldoklik?
Vagy azt tervezte, hogy kihasználja a helyzetet, és eladja a földet anélkül, hogy szembe kellene néznie vele?
Terézia nem válaszolt.
Reggel hat húszkor hallotta, hogy egy taxi megáll az úton.
Mariana egy sáros bőröndöt vonszolva jelent meg.
Sötétben lépett be a házba.
A térdét a koporsónak ütötte.
Kiáltás.
Aztán bement a konyhába.
Teresa két tányér forró birria előtt ült.
– Ülj le – mondta. – Egész éjjel utaztál.
Mariana elsápadt.
Aztán nevetni kezdett.
Ideges, abszurd nevetés, ami néhány másodperc múlva sírásba torkollott.
Leült, elővette a telefonját, és az anyja elé tette.
—Lee.
Teresa elkezdte a beszélgetést Zenaidával.
„Mari, anyád állapota sokkal rosszabb lett.”
„Ne hívd fel. Be van altatva.”
„Az orvosok azt mondták, fel kell készülnünk.”
„Intézz el mindent a ravatalozóban, mert később nehezebb lesz.”
„Hozd el a földhivatali papírokat. Tomásnak határideje van a kölcsönre.”
„Anyukád otthon van, de az altatás után senkit sem ismer fel.”
„Megvan a telefonszáma.”
Terézia felnézett.
A lánya sírt.
– Azt hittem, meghalsz, anya.
Abban a pillanatban kopogtak az ajtón.
Pontosan hét óra volt.
Zenaida mindig pontos volt.
Egy üveg lekvárral jött be, és amikor meglátta Marianát Teresával szemben ülni, megdermedt.
– Marianita… Örülök, hogy itt vagy. Ne ijedj meg, ha anyukád furcsákat mond. Még mindig…
– Ülj le, Zenaida – parancsolta Teresa.
Az asztalra helyezte a csoport faluban szerzett benyomásait.
Aztán Mariana telefonját mellé tette.
– Most pedig mindhárman beszélni fogunk.
Zenaida a két tárgyra nézett.
Aztán kimondott egy mondatot, ami aznap reggel gyökeresen megváltozott:
– Hazudtam, igen. De a lányod sem mondta el neked a teljes igazságot.
3. RÉSZ
A konyhai óra négy óra hét percet mutatott.
Senki sem nyúlt az ételhez.
A birria kezdett kihűlni, miközben Teresa felváltva nézett a lányára és arra a nőre, akit negyven éven át keresztanyjának nevezett.
– Beszélj – mondta.
Zenaida a mellkasához szorította a lekvárosüveget.
– Azt is kitaláltam, hogy súlyosan beteg vagy. Azt a részt is kitaláltam, hogy senkit sem ismertél fel. Én voltam az is, aki posztolta az üzenetet a csoportba.
Marianna felállt.
– Miért tetted ezt?
– Mert hónapok óta lebeszéltél rólam!
– Ez nem adott jogot arra, hogy azt mondd, anyám haldoklik!
– És senki sem kényszerített arra, hogy elfogadd a pénzem!
Teresa a tenyerével az asztalra csapott.
A ketten elhallgattak.
-Egyenként.
Elővette a kinyomtatott lapot.
– Péntek, reggel kilenc: „Az orvosok azt mondták, fel kell készülnünk a legrosszabbra.” Akkoriban chilaquiles-t ettem.
Aztán a telefonra mutatott.
– És itt azt mondod, hogy a mobilom nálad volt.
Zenaida nyelt egyet.
–Szükségem volt Mariana jelenlétére.
– Akkor megöltél.
-Ne mondd ezt.
– Idő előtt eltemettél a WhatsAppon. Negyvenkét gyertya, Zenaida. Megszámoltam őket.
A nő eltakarta az arcát.
– Hé, kétségbeesett voltam.
– És a temetkezési vállalatot is felhívtad?
Csend válaszolt, mielőtt megtette volna.
Teresának eszébe jutott Rogelio szavai: egy falubeli asszony kétszer is felhívta, hogy megérkezik-e a koporsó hétfőn.
– Te voltál az.
Zenaida bólintott.
Mariana rémülten nézett rá.
– Miért hívtál?
– Hogy megbizonyosodjak róla, minden készen áll.
– Mire készen?
– Mindent! Mert azt gondoltam, ha elhiszed, hogy anyád tényleg súlyosan beteg, akkor nem halogatod újra az utazást.
Teresa szárazon felnevetett.
– Milyen figyelmes! Még a koporsómat is felügyelted.
– Nem én választottam őt!
– Így van – vágott közbe azonnal Mariana, letörölve a könnyeit. – Én magam vettem a koporsót.
Terézia felé fordult.
-Tudom.
Marianna mély levegőt vett.
„A szálloda konyhájáról rendeltem. Küldtek nekem egy képet rólad a kórházban, bekötött szemmel. Aztán Zena néni felhívott, hogy intenzív osztályra vittek. Egy banketten dolgoztam. Bezárkóztam abba a szobába, ahol az edényeket és serpenyőket tartjuk, és úgy sírtam, mint egy őrült.”
– Felhívhattál volna.
– Tizenegyszer hívtalak!
Teresának eszébe jutottak a nem fogadott hívások.
Marianna folytatta:
– Zenaida azt mondta, azért nem veszed fel, mert be vagy altatva. Aztán biztosított, hogy az orvosok feladták a reményt. Nem tudtam, mit tegyek. Öt órányira vagyok, dupla műszakban dolgozom, és nem találtam senkit, aki helyettesítene. Azt mondta, legalább a temetőt foglaljam le, hogy ne kelljen az utolsó pillanatban mindent megkeresnünk.
Zenaida lehajtotta a fejét.
– Én ezt meg is mondtam neki.
