Terézia nem válaszolt.

Mariana fogta a telefonját és kiment a teraszra.

A beszélgetés tisztán hallható volt a konyhából.

– Jó reggelt, uram. Mariana Sánchez vagyok… Igen, ma volt egy időpontom… Csütörtökre kell áttennem… Nem, még nem tudom, hogy aláírom-e.

Nem mondta le.

Csak elhalasztotta.

Mire visszatért, Zenaida már az ajtóban állt.

– Keresztanya – mondta Terézia.

A nő megállt.

– Fogd a lekvárodat.

Zenaida a korsóra nézett.

– Én hoztam el neked.

– Tudod, hogy negyven éve nem ettem cseresznyét.

Zenaida olyan zokogást hallatott, ami majdnem nevetésnek hangzott.

Fogta az üveget és elment.

Anya és lánya percekig csendben maradtak.

Végül Marianna megkérdezte:

– Miért nem szóltál a műtétről?

– Szóval ne aggódnál.

– Nos, tökéletesen működött.

Terézia lesütötte a tekintetét.

– Azt hittem, ez egy egyszerű dolog.

– Azt hittem, el foglak temetni.

– És azt hittem, hogy a halálomra vársz, hogy eladhasd a földet.

Mariana elsápadt.

– Tényleg ezt gondoltad rólam?

Teréz túl sokáig várt a válasszal.

Ez elég volt.

Marianna felkelt.

– Ez jobban fáj, mint a földkérdés.

– Fájt, hogy egy koporsót találtam az ajtóban, a számlán a te neveddel.

– Mert átvertek engem.

– És te csaltál meg a pénzzel.

-Igen.

Mariana ezúttal nem keresett kifogásokat.

– Igen, anya. Hazudtam neked. Elvettem a pénzt anélkül, hogy szóltam volna. És ha Zenaida nem csinálta volna ezt az egész őrültséget, valószínűleg eladtam volna a földet anélkül, hogy szóltam volna neked, csak később.

Terézia gombócot érzett a torkában.

– Köszönöm, hogy ezt mondtad.

– Ez nem jelenti azt, hogy büszke vagyok.

– Arra sem vagyok büszke, hogy azt hittem, az egyetlen lányom a halálomra számított.

Marianna ismét leült.

– Jók vagyunk a dolgok elrejtésében.

– Úgy tűnik, igen.

Délben Teresa írt a falusi csoportban.

Majdnem tíz percig tartott, mert egy nemrég operált szemmel a betűk mind összekeveredtek.

„Kedves szomszédok! Még élek. Birria is van. Akik pénzzel jöttek a temetésemre, azok jöhetnek és ehetnek. Teresa Hernández.”

Egy órával később az üzenet hatvanhárom szívet kapott.

Miguel atya imádkozó kezekkel válaszolt.

Galina írta:

„Elnézést, Tere asszony.”

Fél óra múlva valaki kopogott az ajtón.

Ő volt az.

– Doña Teresa… komolyan gondoltad a birriát?

-Igen.

– Bejöhetek?

– Gyere be. De legközelebb, amikor eljössz a temetésemre, hozd a saját kanaladat, mert a legutóbbin többet is elvesztettem.

A folyosóról Mariana nevetett először.

Galina második lett.

Terézia, a harmadik.

Délután még négy ember érkezett enni.

Néhányan zavarban voltak.

Mások egyszerűen csak kíváncsiak voltak a híres koporsóra.

Keddre az egész város tudta az igaz történetet, bár mindenki más verziót mesélt.

A koporsó még mindig eltorlaszolta a folyosót.

Mariana háromszor ütötte hozzá a térdét.

Teresa törölközőket kezdett teregetni a fedélre.

– Anya, az egy vagyonba került.

– Nos, hadd szolgáljon valami célt, amíg eldöntjük, mit kezdjünk vele.

Szerda reggel Mariana egyedül ment ki a földre.

Majdnem egy órán át állt a száraz napraforgók előtt.

Amikor visszatért, Teresa éppen zsemléket vágott a konyhában.

– Nem fogom eladni.

A kés mozdulatlan maradt.

– Nekem?

-Nem.

Terézia ránézett.

– Nos, nem csak ez.

Marianna leült.

„Elfogadtam a pénzt, mert kétségbeesett voltam. Túl szégyelltem magam ahhoz, hogy később elmondjam. Minél tovább vártam, annál nehezebb lett. De tegnap azon gondolkodtam… Ha most eladom, csak hogy kikerüljek a bajból, évekig fogom azt érezni, hogy egy hazugság alapján hoztam meg a nagy döntést.”

– És Dénes?

–Majd beszélek vele. Van néhány plusz műszakom a szállodában. Kereshetne részmunkaidős állást is.

– És Zenaida?

Mariana megnyitotta a bank alkalmazását.

– Hétszáz dollárom van megspórolva. Ma visszafizetem. A többit még újév előtt.

– És Tamás?

-Nem tudom.

Terézia kinézett az ablakon.

Ez volt az a pont, ami a legjobban fájt.

Tamás semmit sem tett.

Még azt is hitte, hogy mindenben megállapodtak.

– Talán kereshetnék egy másik darab földet – mondta Mariana.

-Talán.

Dühös vagy, mert nem árulom?

Teresának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Mérges vagyok, mert egészen a koporsóig kellett jönnöd, hogy beszélhess velem.

Marianna szomorúan elmosolyodott.

-Neked is.

Teresa letette a kést.

-Valóban.

Azon a délutánon Mariana elment Zenaida házához.

Két órán át nem tért vissza.

Amikor visszatért, a szemei ​​be voltak duzzadva.

– Visszaadtam neki egy részét.

– És mit mondott?

– Először sikított. Aztán sírt. Aztán ismét bocsánatot kért.

– És Tamás?

– Ott voltam.

Teresa súlyt érzett a mellkasában.

– Mit tett?

Azt mondta az anyjának, hogy soha nem lett volna szabad azt tennie érte, amit tett. Hogy inkább elveszíti a hitelét, mint hogy így házat vegyen.

Teresa a kezeit bámulta.

Marianna hozzátette:

Azt is mondta, hogy holnap elmegy a bankba megkérdezni, elfogadnak-e még egy földdarabot fedezetként. Az egyik unokatestvérének van egy kisebb földje.

– Remélem, meg tudom oldani.

-Én is.

Néhány nap óta először úgy tűnt, hogy ez egy döntés, és nem egy harc.

Aztán Teresa a folyosó felé nézett.

– Most egy másik problémával állunk szemben.

-Melyik?

– Az ajándékod.

Mariana követte a tekintetét.

A koporsó még mindig ott volt, törölközőkkel letakarva.