1. RÉSZ

–Azt akarom, hogy ma rúgd ki azt a lányt. Nem holnap. Ma.

Verónica Salgado kopogás nélkül nyitotta ki férje irodájának ajtaját. Olyan sápadt volt, hogy Mauricio letette az asztalra a szerződést, amit átnézett.

-Kit?

– Az új takarítónőnek. A szőke nőnek, aki most jött el innen.

Mauricio összevonta a szemöldökét. Ötvenkét évesen egy disztribúciós céget vezetett, amelynek irodái a mexikóvárosi Santa Fében voltak, és hozzászokott, hogy munkaidőben sokkal komolyabb problémákkal is foglalkozzon, mint egy családi panasz.

– Mit tett?

– Megnéztem a dokumentumaidat.

– Láttad, hogy olvasta őket?

Veronika alig egy pillanatig habozott.

– Túl közel láttam az asztalodhoz.

– Neki kellene letakarítania az asztalomat.

– Nem érdekel. Nem akarom, hogy itt legyen.

Mauricio feszülten figyelte. Húsz éve voltak házasok, ismerte a féltékenységét, a büszkeségét és a dühét, de még soha nem látta így: nem tűnt dühösnek.

Ijedtnek tűnt.

Percekkel korábban Veronica dermedten állt a folyosón, amikor meglátta a fiatal nőt, aki egy vödrökkel és tisztítószerekkel teli bevásárlókocsit tolt.

Sötétszőke haja alacsonyan lófarokba fogva. Vékony arc. Szürke egyenruha.

És egy név, amelyet Veronica túlságosan is jól ismert.

Katalin Navarro.

Három héttel korábban ugyanez a nő küldött neki egy privát üzenetet.

„Veronica asszony, elnézést kérek a zavarásért. Catalina vagyok, Mauricio Ramirez és Elena Navarro lánya. Nem akarok pénzt. Csak egyszer szeretnék beszélni az apámmal. Meg tudná adni a telefonszámomat?”

Veronika így válaszolt:

„Már beszéltem Mauricióval. Nem akar téged látni. Számára ez a történet már évekkel ezelőtt véget ért.”

Amikor Catalina megkérdezte, hogy ezek a szavak valóban az apjától származnak-e, Veronica még kegyetlenebb volt.

„Igen. Azt kérte, hogy mondjam el neked, hogy számára te már rég megszűntél létezni.”

Catalina most már a cégen belül volt.

Alig pár méterre attól a férfitól, aki azt hitte, hogy elutasította.

Mauricio felhívta a karbantartási vezetőt. A nő elmagyarázta, hogy Catalinát tizenegy nappal korábban vették fel a HR-osztályon keresztül, és azért vigyáz arra az emeletre, mert egy másik alkalmazott megbetegedett.

„Tett valami rosszat?” – kérdezte Mauricio.

– Semmi, mérnök úr. Nagyon nyugodt és jól dolgozik.

Veronika összeszorította az állkapcsát.

– Akkor hívd fel.

Catalina öt perccel később lépett be.

Mauricio most látta meg először igazi figyelemmel.

-Hogy hívják?

– Catalina Navarro.

Veronika megfeszült.

– A feleségem azt mondja, dokumentumokat nézegetett.

– Ez nem igaz. Csak az asztalt takarítottam.

– Tudta, kinek az irodája ez?

Catalina néhány másodpercig Mauricio tekintetét fürkészte.

-Igen.

-Mint?

Veronika azonnal közbelépett.

– Látod? Mondtam, hogy szándékosan jött.

– Hadd válaszoljon ő.

Katalin nyelt egyet.

Mondhatnám ezt.

„A lányod vagyok.”

De még mindig hallotta Veronica üzenetét a fejében.

„Számára megszűntél létezni.”

– A neve ott van az ajtón – felelte végül.

Veronica ismét követelte a kirúgását.

Katalina lesütötte a tekintetét.

– Nem kell elbúcsúznom. Lemondhatok.

– Tökéletes – mondta gyorsan Veronica.

– Ezt senki sem mondta – felelte Mauricio.

Catalina megfordult, hogy távozzon. Miközben tette, az egyenruhája ujja beakadt a fogantyúba. Finoman meghúzta, és az anyag felcsúszott az alkarjáig.

Mauricio nem hallgatott a feleségére.

Catalina bőrén egy apró anyajegy volt, amely két sötét foltból állt, amelyek középen összenőttek.

Mauricio már huszonhét évvel ezelőtt látta ezt a márkát.

Egy újszülött csecsemőnél.

A babád.

-Várjon.

Katalin megállt.

-Hány éves vagy?

– Huszonhét.

Veronika elvesztette a színét.

– A teljes neved?

A fiatal nő egyenesen ránézett.

– Catalina Elena Navarro Ramírez.

Mauricio úgy érezte, mintha eltűnne a lába alól a padló.

– Mi volt az édesanyád neve?

Katalinának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

Elena Navarro.

A csend teljes volt.

Mauricio az asztalba kapaszkodott.

– Ki az apád?

Katalin mély levegőt vett.

– A születési anyakönyvi kivonatom szerint… te.

Veronika egy lépést tett előre.

– Mauricio, ne hidd el neki. Lehet, hogy szélhámos.

Katalin fájdalmasan nézett rá.

– Milyen furcsa, hogy ezt mondja, Veronica asszony… hiszen három héttel ezelőtt még tökéletesen tudta, hogy ki vagyok.

Mauricio lassan a felesége felé fordult.

– Mit is mondott az előbb?

Katalin elővette a telefonját.

És amikor Mauricio elolvasta az üzenetet, amelyben a felesége azt állította, hogy a saját lányát halottnak tekinti, megértette, hogy egy ajtó nyílt ki, amit valaki évek óta próbál zárva tartani.

Amit akkor még nem tudott, az az volt, hogy Veronica nem ezzel az üzenettel választotta el őket.

És amikor felfedezte az elsőt… semmi sem lesz többé ugyanolyan.

2. RÉSZ

– Mikor mondtam én már, hogy a lányom meghalt számomra?

Mauricio otthagyta Catalina telefonját az asztalon.

Veronika megpróbálta visszanyerni az önuralmát.

– Meg akartalak védeni. Annyi év után megjelent egy idegen, aki azt állította, hogy a lányod. Mit akartál, mit tegyek?

– Add át az üzenetet.

– Lehet, hogy pénzt keresett.

– Konkrétan azt írta, hogy nem akar pénzt.

Veronica megvetően nézett Catalinára.

– Először mindenki ezt mondja.

Katalin hátrált az ajtó felé.

– Nem azért jöttem, hogy veszekedést kezdeményezzek.

Mauricio felé fordult.

— Ne menj el.

Még mindig nem nevezhette „lányának”. De az, hogy idegenként kezelte, egyre elviselhetetlenebbé vált.

Behívta a HR-t.