Az igazgató megerősítette, hogy Catalina önállóan válaszolt egy online álláshirdetésre, érvényes dokumentációt nyújtott be, és végigment a szokásos felvételi eljáráson. Senki sem ajánlotta őt. Azt sem kérte, hogy az igazgató közelében dolgozhasson.

– Szóval tudtad, hogy enyém a társaság – mondta Mauricio, amikor újra kettesben maradtak.

-Igen.

– Miért kezdett takarítónőként dolgozni?

– Ez volt a megüresedett állás.

– És minek?

Katalin szomorúan elmosolyodott.

– Hogy még messziről is lássa.

Mauricio hallgatott.

– A feleséged üzenete után azt hittem, hogy igazából nem akarsz látni. De muszáj volt látnom valamit magamnak. Tudni akartam, hogy összefuthatok-e veled egy folyosón anélkül, hogy tudnád, hogy a lányod ott van.

Ez a mondat jobban fájt neki, mint bármilyen szemrehányás.

Catalina elmagyarázta, hogy Elena, az édesanyja, ötéves korában külföldre vitte. Az idősebb bátyja, Alejandro Mauricióval maradt.

– Szoktam neked írni – mondta Mauricio –, leveleket és ajándékokat küldtem.

Katalin összevonta a szemöldökét.

– Soha semmit sem kaptam tőle.

Évekkel később Elena egy másik férfihoz ment feleségül. Amikor Catalina tizenöt éves volt, édesanyja rákban meghalt, és visszatért Mexikóba, hogy anyai nagyanyjával, Doña Gloriával éljen.

– A nagymamám írt neked – folytatta Catalina –. Azt mondta, hogy anyám meghalt, hogy vele élek, és ha látni akarsz, nem foglak megakadályozni.

Mauricio mozdulatlan maradt.

– Én sosem kaptam meg azt a levelet.

– A nagymamámnál volt a szállítólevél.

Azon az estén Mauricio szembeszállt Veronicával a bosques de las lomasi házában.

– Elena tizenkét évvel ezelőtt halt meg.

Veronika nem kérdezte meg, hogyan.

Nem kérdezte, hogy mikor.

Nem mutatott meglepetést.

Mauricio észrevette.

– Ezt már tudtad.

-Miről besélsz?

– Doña Gloria küldött nekem egy ajánlott levelet Elena halála után.

Veronica keze remegett egy pohár víz körül.

– Talán soha nem érkezett meg.

– Catalina szerint van egy átvételi elismervény.

Veronika elnézett.

Másnap reggel Catalina bevitte az irodába a születési anyakönyvi kivonatát, Elena halotti anyakönyvi kivonatát és nagymamája gyámsági dokumentumait.

Nem sokkal később megérkezett Alejandro.

Harmincegy éves volt, és alig ismerte fel abban a nőben annak a lánynak néhány vonását, akire emlékezett.

– Miért csak most jelentél meg? – kérdezte.

– Mert a nagymamám meghalt a múlt télen. Utána olyan dolgokra bukkantam, amik miatt megkérdőjeleztem mindent, amiben hittem.

Mauricio megmutatta neki Veronica üzeneteit.

Alejandro lefagyott.

–Tegnap felhívott. Azt mondta, hogy egy nő Catalinának adta ki magát, hogy közel kerüljön a céghez.

A feszültség irányt váltott.

Már nem Catalinának kellett túl sokat magyarázkodnia.

Veronika volt az.

Ugyanezen a napon Mauricio és Catalina önként DNS-teszten vettek részt.

Utána mindhárman a nagymama kis lakásába mentek Coyoacánba.

A fényképekkel és dokumentumokkal teli dobozok között megtalálták a levél másolatát.

„A lányod elvesztette az édesanyját. Velem él. Ha részt akarsz venni az életében, nem fogom megakadályozni, hogy találkozz vele. Nem kérek pénzt.”

A postai elismervény is megjelent.

És végül, egy átlátszó mappában, a szállítólevél.

Mauricio megfordította.

Volt egy aláírás.

Alább néhány kezdőbetű.

VS

Alejandro az apjára nézett.

– Ez Veronika aláírása.

Mauricio nem válaszolt.

– Először őt kérdezd meg – mondta halkan. – Hallani akarom, ahogy mondja.

Azon az estén a dokumentum egy másolatát a felesége elé tette.

Veronika néhány másodpercig nézte.

Aztán felemelte a tekintetét.

– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy megkaptam a levelet?

Mauricio úgy érezte, valami végleg eltört.

– Akkor tudni akarom, miért titkoltad el előlem.

Veronika mély levegőt vett.

– Mert Catalina már a nagyanyjánál volt. Mert neked már volt egy másik életed. Mert tudtam, hogy ha elolvasod azt a levelet, utána fogsz eredni.

Mauricio teljesen mozdulatlan maradt.

Veronika folytatta:

– És mivel már így is elég aggódnom kellett amiatt, hogy Alejandro egy napon örökli majd mindannak egy részét, amit építettünk. Nem hagyhattam, hogy egy újabb lányom jöjjön, és újra megosztozzon az egészen.

Mauricio úgy nézett rá, mintha egy idegenre nézne.

És a legrosszabb még csak ezután jött.

3. RÉSZ

– Catalina tizenöt éves volt – mondta Mauricio lassan –. Az édesanyja nemrég halt meg.

– És volt egy nagymamája, aki gondoskodott róla – felelte Verónica. – Nem hagyták el.

– Nem azt kérdeztem, hogy elhagyták-e. Azt kérdeztem, hogyan dönthetett úgy, hogy nem szabad tudnom arról, hogy a saját lányom visszatért Mexikóba.

Veronika felállt a székéről.

– Mert pontosan tudtam, mi fog történni. El fogod vinni, elhozod a házunkba, és hagyod, hogy Gloria újra beleavatkozzon az életünkbe.

– Lány volt.

–Ez egy újabb felelősség volt. Egy újabb örökös. Egy újabb személy a múltból, aki helyet követelt magának.

Mauricio lehunyta a szemét.

Most először értette meg, hogy éveken át felesége bizonyos viselkedését normális bizonytalanságként értelmezte. A vagyonnal kapcsolatos megjegyzéseit. Az állandó kérdezősködését, hogy mi lesz egyszer a céggel. A vitákat, valahányszor Mauricio arról beszélt, hogy valamit biztosított Alejandróra hagy.

Nem is gondolta volna, hogy ez a félelem idáig fajulhatott.

– Ezért válaszoltál az üzenetére három héttel ezelőtt?

Veronika nem válaszolt.

– Először tizenöt éves voltam, és elvetted tőlem a lehetőséget, hogy megtaláljalak. Másodszor huszonhét éves voltam, és megint pontosan ugyanezt tetted.