Katalin úgy döntött, hogy lemond a cégnél.
– Nem szeretnék különleges pozíciót.
– Még csak meg sem ajánlottam neked egyet sem.
– Meg akartad tenni.
Mauricio elmosolyodott.
– Te biztosan a lányom vagy.
– A nagymamám azt mondaná, hogy ez szégyen.
Mindketten nevettek.
Catalina békésen vetett véget a munkaviszonyának. Nem akart semmilyen szívességet, és Mauricio tiszteletben tartotta a döntését.
Az utolsó napon visszaadta az egyenruhát, és a bejárati forgókapuk felé indult.
Innen látta meg Mauriciót annyi év után először.
Azon a napon várta őt.
– Én jöttem érted.
– Mehetek egyedül.
-Tudom.
– Szóval, miért jöttél?
– Gyakorlom, hogyan legyek apa.
Katalin komolyan nézett rá.
– Körülbelül húsz évvel késtél.
Mauricio kissé lehajtotta a fejét.
Két másodpercig tartotta, mielőtt elmosolyodott.
– De figyelembe veszem a próbálkozásodat.
Mauricio hangosan felnevetett.
Egy héttel később Alejandro meghívta Catalinát a lakásába.
Amikor megérkezett, elővett egy régi dobozt.
Belül egy plüssmackó volt, aminek az egyik fülét felvarrták.
Katalinának elállt a lélegzete.
– Az enyém volt.
–Az ágyad alatt találtam, miután elmentél anyával.
– Azt hittem, elvesztettem a fonalat.
– Én is sok mindenre gondoltam.
Catalina megölelte a plüssmackót.
És sírni kezdett.
Alejandro leült mellé.
– Dühös voltam rád – vallotta be.
– Velem? Miért?
–Mert azt hittem, anya elvett téged, és te megfeledkeztél rólam. Aztán a hívások egyre ritkábbak lettek. Egy nap teljesen megszűntek. Azt hittem, új családod van.
Katalin letörölte a könnyeit.
– Azt hittem, te és apa egymást választottátok.
Alejandro keserűen felnevetett.
– A felnőttek nagyszerű munkát végeztek.
-Túl sok.
Elővett egy kis darab piros műanyagot.
– Emlékszel erre?
-Nem.
– A hátizsákodról lógott. Kavicsokat, csomagolópapírt, gallyakat tettél bele… egyszer még egy csigát is.
Katalin a könnyein keresztül nevetni kezdett.
– Ez pont rám hasonlít.
-Pontos.
Attól az estétől kezdve ceremónia nélkül ismerkedtek meg.
Alejandro régi fényképeket küldött.
Catalina megosztotta azokat, amiket a nagymamája holmijai között talált.
Először a múltról beszélgettek.
Aztán elkezdtek a jelenről beszélgetni.
A munkából.
A forgalomról.
Éttermekből.
Bármilyen ostobaságból.
És pontosan ezekben a hétköznapi dolgokban kezdtek újra testvérekké válni.
Mauriciónak valami nehezebbet kellett megtanulnia: jelen lenni anélkül, hogy megpróbálná visszavásárolni az elvesztegetett éveket.
Autót akartam neki ajándékba venni.
Nem tette.
Munkát akartam szerezni neki.
Nem tette.
Minden nap telefonálni akartam.
Sem.
Amikor Catalina régi autója lerobbant, ő hívta fel.
– Apa, ismersz egy jó műhelyt?
Mauricio elmosolyodott, mielőtt válaszolt.
Ez az egyszerű kérés többet jelentett neki, mint bármilyen DNS-dokumentum.
Hónapokkal később Catalina munkát kapott egy querétarói logisztikai cégnél, egy olyan pozícióban, amely kapcsolódott a tanulmányaihoz.
Csak a szerződés aláírása után mondta el Mauriciónak.
– Miért nem mondtad el előbb?
– Hogy megbizonyosodjak róla, nem hívtál fel senkit.
– Én nem hívtam volna.
Katalin ránézett.
– Szóval tanulsz.
A válási folyamat folytatódott.
Veronica eleinte megpróbálta késleltetni, és azzal fenyegetőzött, hogy minden ingatlant vitat.
Mauricio nem állt bosszút.
Az ügyvédje áttekintette, hogy mely vagyontárgyak származtak a házasság előtti időszakból, és melyeket szereztek a házasság alatt. Végül megállapodásra jutottak.
Veronika megkapta, ami törvényesen megillette.
Végül nem az utcán kötött ki.
De el kellett hagynia a házat, ahol oly sok éven át azt hitte, hogy mások jövőjét irányíthatja.
Mielőtt elment, még utoljára bement Mauricio irodájába.
Egy régi fénykép lógott egy bútordarabon.
Ifjú Mauricio.
A kilencéves Alejandro.
És a kis Katalin, aki az apja ölében ült.
Azt a fényképet régen egy dobozban őrizték.
Most már szemmel látható volt.
Veronika elkapta a tekintetét, és becsukta az ajtót.
Legnagyobb félelme valóra vált, de nem úgy, ahogy elképzelte.
Katalin visszatért.
Kivéve, hogy sosem a társaság miatt jöttem.
Még ingatlanok esetében sem.
Még örökség miatt sem.
Olyasmiért jött, amit Veronika sosem értett, hogy közjegyző előtt nem lehet megosztani.
Egy család.
Egyik vasárnap Mauricio meghívta két fiát enni.
Katalin tortával érkezett.
– Szeretném már az elején világossá tenni, hogy nem én tettem.
– Köszönöm az őszinteségét – felelte Mauricio.
– Nem akarom hazugságokkal kezdeni az új kapcsolatunkat.
Tíz perccel később megérkezett Alejandro.
– Tökéletes. Már nélkülem is a családi értékekről beszélsz?
„Vizsgáljuk a sütemény eredetét” – mondta Catalina.
— Komoly ügy.
Ebéd közben projektekről, autókról és munkáról beszélgettek.
Senki sem említette Veronikát.
Senki sem említette az örökségeket.
Ezt követően Mauricio kiadott egy albumot.
– Van egy fotóm, amit meg szeretnék mutatni.
Ugyanez a kép volt sok évvel ezelőttről.
Katalin figyelte őt.
– Emlékszem arra a blúzra.
Alejandro az apja hajára mutatott.
– El akarom felejteni azt a frizurát.
– Legalább haja volt.
– Pontosan ez az, ami aggasztó.
Mindhárman nevettek.
Mauricio letette a telefonját egy polcra, és bekapcsolta az időzítőt.
– Csináljunk még egyet.
– Ugyanabban a helyzetben? – kérdezte Catalina.
– Nem ülök senki ölébe – figyelmeztette Alejandro.
– Én voltam a képen, te idióta.
A kamera elé helyezkedtek.
Mauriciót középen akadta el.
Egy másodperccel a lövés előtt Catalina spontán módon megragadta apja karját.
A kamera kattant.
Alejandro a képernyőre nézett.
– Jól sült el. Bár apa egy kicsit túl boldognak tűnik.
– Jogom van hozzá.
