Catalina az új fényképet a régi mellé tartotta.
Több mint húsz év telt el közöttük.
Mauricio némán nézett rá.
„Mi a baj?” – kérdezte.
– Szomorú, hogy nincsenek közös fotóik erről a kettőről.
Catalina ismét mindkét képet megnézte.
– Akkor később még sokkal többet kell majd elvinnünk.
Mauricio képtelen volt válaszolni.
Hetekkel később a három férfi meglátogatta Doña Gloria sírját.
Catalina virágokat hagyott maga után, és hallgatott.
Hónapok óta haragot érzett a nagymamája iránt.
Miért nem küldött másik levelet?
Miért nem kereste meg személyesen Mauriciót?
Miért hagyta, hogy Catherine abban a meggyőződésben nőjön fel, hogy az apja elutasította őt?
De most megértettem valamit.
Gloria a büszkeségében, a sebeiben és a saját történelemfelfogásában is csapdába esett.
Mégis, amikor az unokája elvesztette az édesanyját, tett valami fontosat.
Én írtam azt a levelet.
– Nagymama – suttogta Catalina –, sosem olvasta el.
Mauricio odalépett, és otthagyott néhány virágot.
– Bocsásson meg, Doña Gloria. Én is tehettem volna többet.
Sándor a sírkövet nézte.
– Mindenki tehetett volna többet.
Katalin gyengéden megrázta a fejét.
– Gyerekek voltunk.
Mauricio bólintott.
– Akkor ez a rész ránk, felnőttekre hárul.
Ahogy elsétáltak, Mauricio egy pillanatra megállt.
– Végre megtaláltalak, Katalin.
Megfordult.
-Nem egészen.
– Hogy érted azt, hogy nem?
–Megtaláltalak. Már el is felejtetted a takarítói álláslehetőséget?
Alejandro hangosan felnevetett.
—Igazad van.
Mauricio felemelte a kezét.
– Rendben. Akkor köszönöm, hogy megtaláltál.
Együtt sétáltak az autó felé.
Alejandro és Catalina elkezdtek vitatkozni azon, hogy ki üljön előre.
– Én vagyok a legfiatalabb – tiltakozott a lány.
– Huszonhét éves vagy.
– És harmincegy éves vagy. Még mindig én vagyok a legfiatalabb.
– Ezt életem végéig el kell viselnem?
-Valószínűleg.
Mauricio néhány lépésnyire hátulról figyelte őket.
Volt már neki két gyermeke.
Aztán azt hitte, hogy már csak egy maradt neki.
Most ismét mindketten előtte álltak.
Nem tudtam visszaadni Catalinának a gyerekkorát.
Nem tudtam visszaadni Alejandrónak azokat az éveket, amiket a húgával töltött.
A karácsonyokat, születésnapokat vagy soha nem létező beszélgetéseket sem tudta felidézni.
De most először értette meg, hogy az élet talán nem mindig kínálja fel a múlt korrigálásának lehetőségét.
Néha egészen mást kínál.
A lehetőség, hogy ne pazaroljuk el a jövőt.
Katalin kinyitotta az autó ajtaját és megfordult.
– Apa! Csak álldogálsz ott?
Mauricio elmosolyodott.
-Jövök már.
– Nos, akkor siess, mert Alejandro azt mondja, hogy az elülső hely az övé.
– Mert mindig is az enyém volt.
-Korszak.
Mauricio a gyermekei felé indult.
És hosszú évek óta először nem érezte szükségét annak, hogy fejben újra átgondolja azt a pontos pillanatot, amikor minden rosszul sült el.
A múlt már nem döntött helyettük.
És pontosan az állt előtte, amit Veronica oly sokáig próbált elkerülni: egy család, amelyet nem lehetett aláírásokkal, vagyonnal, perekkel vagy pénzzel szétválasztani.
Mivel Catalina soha nem tért vissza, hogy örökséget követeljen.
Visszament, hogy megtudja, van-e még apja.
És végül megtalálta a testvérét, a történetét, és egy helyet, amit senkinek sem volt joga elvenni tőle.
