– Meg akartam védeni a házasságunkat.

– Nem. Te akartad irányítani, hogy ki lehet része az életemnek.

– Eldobnál húsz évet az életedből egy nőért, akit csak két napja ismersz?

Mauricio rámeredt.

„Nem Catalina miatt vetem véget a házasságunknak. Azért teszem, amit rajta keresztül megtudtam rólad.”

Veronika elsápadt.

– Válásról beszélsz?

-Igen.

– Nem fogom elfogadni.

– Akkor majd jogilag megoldódik.

– És semmit sem hagysz itt, hogy mindent odaadhassak neki?

Mauricio hitetlenkedve tagadta.

– Folyton a pénzről beszélsz.

– Mert tudom, hogyan végződnek ezek a történetek.

– Én is. És ennek az a vége, hogy mindenki törvényesen megkapja, ami jár neki. Nem foglak pénzzel megbüntetni. De olyannal sem fogok együtt maradni, akiben már nem bízom.

Azon az estén Mauricio elment otthonról.

Másnap ügyvédhez fordult. Gondosan elkülönített két olyan ügyet, amelyeket Verónica ragaszkodott hozzá, hogy összekeverjen: a válást és a Catalinával való kapcsolatát.

Nem akartam felindulásból odaadni a céget.

Nem akartam Veronikát kint hagyni az utcán.

És nem akarta Catalinát trófeává változtatni huszonkét év távollét után.

Három nappal később megérkezett a genetikai teszt eredménye.

Mauricio, Catalina és Alejandro együtt mentek a laboratóriumba.

Az orvos átadta nekik a jelentést.

—A tanulmány megerősíti az apaság biológiai kapcsolatát.

Katalin elolvasta a lapot.

Aztán Mauriciónak nyújtotta át.

Nem vette fel azonnal.

– Nem kellett volna ezt tudnom.

Katalin felvonta a szemöldökét.

– Szóval, mi értelme volt csinálni?

– Hogy soha többé senki ne használhatja fel a kételyeket a megalázására.

Alejandro ránézett az eredményre és elmosolyodott.

– Kitűnő. Akkor hivatalosan is visszakövetelhetem a takarót, amit gyerekkorunkban elloptál tőlem.

Katalin meglepetten nézett rá.

– Huszonkét évet vártál, hogy ezt elmondd nekem?

– Voltak befejezetlen ügyeim.

Hangosan felnevetett.

Mauricio figyelte őket.

Amióta minden elkezdődött, most először érzett valami mást is a bűntudaton kívül.

Remény.

Egy kis étterembe mentek enni a Del Valle negyedben. Alejandro tinédzserkori történeteit mesélte. Catalina azokról az évekről beszélt, amelyeket Mexikón kívül töltött, és arról, hogy az édesanyja hogyan kerülte a hátrahagyott családjukról való beszélgetést.

Egyikük sem próbálta meg úgy tenni, mintha egyetlen délután alatt visszanyerhetné elveszett gyermekkorát.

Egyszerűen csak beszélgettek.

Két nappal később Catalina egyedül volt a nagymamája lakásában, amikor megszólalt a csengő.

Veronika volt az.

– Mauricio nélkül kell beszélnünk.

– Nincs mit mondanom neked.

Veronica így is bejött, és egy vastag borítékot hagyott az asztalon.

– Elég pénzed van ahhoz, hogy új életet kezdj.

Katalin a borítékra pillantott.

– Miért cserébe?

–Kilépsz a cégtől. Abbahagyod Maurició hívogatását. Soha többé nem látod Alejandrót. Teljesen elzárkózol a világ elől.

Katalinának néhány másodpercbe telt, mire megértette.

– Tizenkét évvel ezelőtt elrejtett egy levelet, hogy tizenkét évet vegyen el apám életéből. És most meg akarja venni a következő leveleket?

– Ne játszd az ártatlant. Felnőtt vagy. A pénz segít.

– Nem akarom.

— Gondolkozz el rajta.

– Már gondoltam is rá.

Veronika elvesztette az önuralmát.

– Mielőtt megérkeztél, minden rendben volt.

– Nem. Mielőtt megérkeztem, senki sem tudta, mit tettél.

– Mauricio húsz év házasságot tesz tönkre neked.

– Nem rejtettem el semmilyen levelet.

– De most jelentél meg.

Katalin kinyitotta az ajtót.

-Menj innen.

Veronika felvette a borítékot.

– Ha Mauricio megunja a bűnbánó apa szerepét, emlékezni fogsz a szavaimra.

Katalin becsukta az ajtót.

Néhány másodpercig még nekidőlt.

Aztán felhívta Mauriciót.

Azonnal válaszolt.

– Katalin?

Ránézett nagymamája levelének régi példányára.

És most először nem gondolt arra, hogy minek is nevezze el.

– Apa… gyere ide, kérlek. Veronica épp most járt itt.

Csend volt a túloldalon.

Mauricio kevesebb mint fél órát vett igénybe.

Amikor belépett, Katalin mindent elmesélt neki.

– Pénzt ajánlott fel, hogy eltűnjek.

Mauricio lehunyta a szemét.

– Otthagyta a borítékot?

– Nem. Elvette.

Leült.

Katalin figyelte őt.

-Mi történik?

Mauricio halványan elmosolyodott.

– „Apának” szólítottál.

Lesütötte a szemét.

– Gondolkodás nélkül kijött belőlem.

– Nem kell megismételned.

-Rendben van.

– De emlékezni fogok rá.

Katalin végül elmosolyodott.

Aztán feltett valamit, ami már napok óta gyötörte.

– Tényleg miattam fogsz elválni?

-Nem.

– De ha nem jelentem volna meg…

–A hazugság akkor is létezne, ha nem tudnék róla. Nem az az oka, hogy visszajöttél. Az oka az, amit Veronica tett.

Catalina megérintett egy régi fényképet az asztalon.

– Évekig azt hittem, megkaptad a levelet, és egyszerűen úgy döntöttem, hogy nem jössz.

– És azt hittem, messze vagy, boldog vagy egy másik családdal, és semmit sem akarsz tudni rólunk.

– Milyen abszurd.

– Nem. Szomorú.

Mauricio hallgatott.

–Én is hibáztam, Catalina.

Felnézett.

„Miután elváltam az édesanyádtól, sokszor veszekedtem a nagymamáddal. Amikor Alejandro gyerek volt, Gloria meglátogatta, és végül összevesztünk. Egyszer megmondtam neki, hogy soha többé ne jöjjön bejelentés nélkül a házba. Meg akartam védeni a veszekedésektől, de túl büszke voltam. Később kellett volna felhívnom. Találnom kellett volna valami módot, hogy közel tartsam őket egymáshoz.”

– Alejandro azt is gondolta, hogy a nagymamája elfelejtette őt.

-Tudom.

–Szóval mindannyian különböző verziókban nőttünk fel.

Mauricio bólintott.

– Mi, felnőttek, túl elfoglaltak voltunk a sebeink védelmével.