A családja végső megoldásként adta át a hercegnek, de ő kereken megtagadta, hogy visszafogadják.
„Azért jöttem, hogy visszaszerezzem a lányomat. Ezúttal annyit tudok adni neki, amennyit ér.”
Inés letette a csészét, mielőtt a kezei elárulták volna. Az apja a nappali ajtajában állt, új kabátban, és meg volt győződve arról, hogy jó hírt hoz.
Alonso de Mendoza lassan felállt.
– Gondosan válaszd meg a következő szavaidat, Don Esteban.
De Inés megérintette a karját.
– Hadd fejezze be. Hallani akarom, mennyit gondol, hogy az életem ér most.
Négy hónappal korábban érkezett arra a birtokra egy kölcsönhintóval, egy túl bő varrású kék ruhában és egy olyan bőröndben, amiben kevesebb ruha volt, mint amennyi félelem.
Tizenkilenc éves volt. Az ablakon keresztül a Guanajuato felé vezető út mentén sorakozó mesquite fákat nézte, miközben az apja egy zsebkendőt csavart ki.
A Robles család lassú hanyatlása volt: elveszett termés, csődbe ment az öszvértenyésztés, és túl sok kártyajátékos este. Végül Esteban 11 000 pesóval tartozott, és csak azért tartotta meg a házat, mert hitelezői még mindig azon vitatkoztak, hogy ki foglalja le először.
Aztán megjelent egy megoldás.
Alonso de Mendoza, Valcárcel hercege és az Encinal birtok tulajdonosa halmozta fel ezeket az adósságokat. 30 éves kora előtt meg kellett nősülnie, hogy – elhunyt apja kívánságának megfelelően – átvehesse számos családi vagyon kezelését. Ellenkező esetben azok egy unokatestvérére szálltak volna, akivel régóta fennálló vita volt.
Még 3 hónap volt hátra a születésnapig.
Esteban beleegyezett, hogy feleségül adja Inés-t az adósság elengedéséért cserébe.
Amikor elmagyarázta neki, egy kis időbe telt, mire megértette, hogy nem a véleményére kíváncsi.
– Már igent mondtál neki?
A hálószoba felé nézett, ahol beteg felesége feküdt.
–Az édesanyád nem élné túl a kilakoltatást. A testvéreidnek ott kellene hagyniuk az iskolát.
– Megkérdeztem, hogy már igent mondtál-e neki.
Esteban sírni kezdett.
Inés ekkor értette meg, miért volt olyan nehéz neki ránéznie vacsora közben.
– Én vagyok az utolsó dolog, amiért még fizetnie kell.
Az apjának nem volt bátorsága tagadni.
A herceg az irodájában fogadta. Inés egy idős férfira számított, ehelyett egy 29 éves, fekete hajú, szigorú vonású férfit talált. Az adósságpapírok az asztalán hevertek.
Alonso felállt, amikor a lány belépett, bár udvariassága nem törölte el a papírok jelentését.
„Jobban szeretek őszintén beszélni vele” – mondta.
– Ez lenne a hét újdonsága.
Állta a tekintetét.
Elmagyarázta neki a megállapodást anélkül, hogy szeretetet ígért volna. A Robles család megtartja a vagyonát. Inésnek saját szobái, zsebpénze és a ház feletti uralma lesz.
– Nem fogom kérni tőle, hogy színleljen vonzalmat.
– Azt is el fogja tudni dönteni, hogy mikor kell hálát éreznem?
Alonso hallgatott.
– Apám biztosított róla, hogy megértetted a megállapodást.
–Tökéletesen értem. Ez nem jelenti azt, hogy én választottam.
A herceg bizalma most először ingott meg.
Odalépett az ablakhoz, és várt egy kicsit, mire válaszolt.
– Elhalaszthatjuk a szertartást.
– És mi fog történni anyámmal, amíg megbeszéljük, mennyi időre van szükségem, hogy beletörődjek?
A kérdés kettejük között maradt. Alonso nem próbálta meg kiszínezni a választ.
Inés a papírok felé fordult.
–Szeretnék egy másolatot a lemondásról, amikor aláírom. És a testvéreim nem fogják tudni, hogy a tanulmányaik is benne voltak az árban.
– Meg fogja kapni.
A következő csütörtökön házasodtak össze az El Encinal kápolnában. Édesanyja sírt az áldás alatt; Esteban nem bírt a tekintetébe nézni.
Inés olyan nyugodtan mondta ki a fogadalmát, hogy utána alig emlékezett rá.
Azon az estén Alonso kopogott az ajtaján, és a folyosón maradt.
– Senki sem léphet be az engedélyed nélkül. Még én sem.
A kezét a reteszten tartotta.
-Meddig?
– Bármelyikre is van szükséged. Még akkor is, ha soha nem gondolod meg magad.
A léptek elhaltak. Inés leült az ágyra, és sírt, először az utazás óta.
Másnap megtalálta az adósságelengedést az asztalán, lepecsételve, és egy, a családja számára szánt másolattal együtt.
Nem volt köszönőlevél.
Az első reggelik csendben teltek. Doña Mercedes, a házvezetőnő, láthatóan eltökélt szándéka volt megakadályozni, hogy külön étkezzenek, és mindig talált okot arra, hogy mindkét adag ételt ugyanarra az asztalra tegye.
Egyik reggel Alonso megkérdezte tőle a háztartás számláiról.
„Van különbség a lisztfogyasztásban” – válaszolta, miután ellenőrizte őket.
Közelebb húzta a székét.
Inés elmagyarázta, hogy a szakács két beteg munkás gyerekét etette meg, és ezeket az adagokat háztartási fogyasztásként könyvelte el, hogy elkerülje a megrovást.
– Hogyan derült ki?
– Kérdezgetés a konyhában.
Alonso elrendelte, hogy költségvetési tételt hozzanak létre ezekre az étkezésekre. Nem dorgált meg senkit.
Inés másfajta figyelemmel kezdte őt megfigyelni.
Nem mindig értettek egyet. Amikor azt javasolta, hogy tanítsa meg olvasni a házban dolgozó lányokat, Alonso azzal tiltakozott, hogy a napok már így is hosszúak.
– Pontosan ezért nem mehetnek a faluba tanítót keresni – válaszolta.
Azt javasolta, hogy várja meg az aratást. Inés megmutatott neki egy levelet, amit egy szobalány kapott, és nem tudott megfejteni. Az anyjától volt, aki betegen feküdt egy másik városban; napok óta keresett valakit, aki felolvassa neki anélkül, hogy gúnyt űzne belőle.
