Másnap négyszemközt beszélt a pappal, aki az esküvőt celebrálta. Elmesélte neki apja nyomását és a kételyeit, amelyek még mindig zavarba ejtették. A pap meghallgatta anélkül, hogy azonnali döntést követelt volna, és elmagyarázta, hogy a házasságukkal kapcsolatos kérdéseket arra kell alapozni, amit szabadon kijelenthet.

Miután kilépett a kápolnából, Alonsót az udvaron találta. Nem kérdezte meg tőle, mit vallott be, vagy milyen tanácsot kapott.

– Gyalog akarsz menni, vagy inkább autóval mennél vissza?

Inés a gyaloglást választotta. Séta közben felidézte, milyen megkönnyebbülést érzett, amikor családtagjai nélkül beszélt. Elismerhette a kezdet igazságtalanságát, és ugyanakkor bízhatott abban, amit most érzett. Nem kellett többé tagadnia az egyik igazságot azért, hogy megvédje a másikat.

– Nem akarok elmenni – mondta végül. – De szükségem van arra, hogy apám megértse, miért.

Alonso odalépett és várt. Ő volt az, aki megölelte.

Tizenkét nappal később Esteban egy új hintóval érkezett. Magával hozott egy váltót, egy ügyvédet, és azt a meggyőződést, hogy a lánya hálás lenne a megmentéséért.

Amíg meg nem találta a férje mellett ülve.

Most, a szoba közepén, látszólag nem értette, miért törölte el a szívélyességet a megjegyzése, miszerint fizetnie kell, amennyit ér.

„Rosszul mondtam” – mondta. „Azért jöttem, hogy helyrehozzak egy hibát.”

Inés levette a kezét Alonso karjáról.

– Miért nem írtál nekem, hogy megkérdezd, hogy vagyok?

Esteban az ügyvédjére nézett.

– Az édesanyád azt mondta, hogy híreket kapott tőled.

– Azt kérdezte, hogy jól alszom-e. Te csak azt kérdezted, hogy aláírták-e a dokumentumokat.

A kalapját az asztalon hagyta.

– Azt hittem, nem akarsz hallani felőlem.

– És mégis te döntötted el, hogy kit vegyek feleségül újra.

Alonso mellette maradt, és nem avatkozott közbe.

Esteban elővette a váltót.

„Vissza tudom hozni az egészet. Nem kell többé feláldoznod magad. Rodrigo szülei hajlandóak várni, amíg megbeszélik az ügyet.”

Inés hitetlenkedést érzett.

– Beszéltetek már határidőkről?

— Ez egy tiszteletreméltó család.

– És mit mondtál nekik rólam?

Esteban kinyitotta a száját, de azonnal be is csukta.

– Hogy engedelmes vagyok? Hogy elfogadom, ha elmagyarázod nekem, mennyi haszna származik belőle mindenkinek?

Az apja leengedte a váltót.

– Sírtál az esküvőd napján.

– Igen. Mert nem hagytál választást. Most megint megtetted, és azt várod, hogy mosolyogjak, mert a te hintód jobb.

Az ügyvéd megpróbálta megbeszélni a lehetséges eljárásokat. Inés egy pillantással megállította.

– Nem kértelek meg, hogy bármit is kezdeményezz az érdekemben.

A férfi lehajtotta a fejét, és eltette a papírjait.

Esteban Alonso felé fordult.

– Tudod, hogyan kezdődött ez a házasság.

– Tudom. És nincs jogom büszke lenni.

A válasz meglepte a látogatót.

– Akkor megérted, miért akarom magammal vinni.

– Értem, hogy segíteni akarsz neki. Meg kell kérdezned tőle, hogyan.

Esteban a lányára nézett. Hirtelen sokkal idősebbnek tűnt, mint amikor bejöttek.

– Azt hittem, boldogtalan leszel itt.

Inés észrevette, hogy könnyek szöknek a szemébe.

– Bárcsak a félelem hamarabb jöjjön.

A szemrehányástól Esteban meg sem szólalt. Leült, de továbbra is mindkét kezében szorongatta a váltót.

Egy pillanatig csak az udvari szökőkút vizének hangját lehetett hallani.

„Boldog vagy?” – kérdezte végül.

Inés Alonso felé fordult. A férfi nem próbált válaszolni; ugyanazzal a bizonytalansággal figyelte, mint ahogyan az esküvőjük éjszakáján az ajtaja előtt várt.

Megfogta a kezét.

– Igen. Most boldog vagyok. És maradni akarok.

Esteban a térdére helyezte a dokumentumot.

– Azt hittem, vissza kell adnom neked az életet, amit elvettem tőled.

–Kezdheted azzal, hogy abbahagyod, hogy én döntsem el, hogyan éljem meg.

Az apa eltakarta az arcát. Inés úgy érezte, meg kell vigasztalnia, ahogy már oly sokszor tette. Ülve maradt, amíg a fiú fel nem tudta emelni a fejét.

– Sajnálom – mondta. – Nem tudom, hogyan kérjek bocsánatot anélkül, hogy megpróbálnék mindent helyrehozni egyszerre.

– Ma meghallgathatsz engem.

És Esteban hallgatott.

Hallott az utazásról, a szégyenről, a félelemről, hogy egy idegen megérinti, a várt levelekről. Azt is hallotta, hogyan változtak a napok, a beszélgetésekről, és arról, ahogyan a mellette álló férfira nézett.

Amikor újra megpróbálta elmagyarázni a szándékait, elhallgatott.

Mielőtt elment, megkérdezte, hogy megölelhetné-e.

Inés bólintott. Az ölelés rövid, kínos és fájdalmas volt, de nem kellett úgy tennie, mintha mindent megbocsátott volna.

– Írj nekem – kérte tőle –. Ne kérj, se számlát.

Esteban megígérte, hogy megteszi.

Azon az estén Alonso a könyvtárban találta Inést. Nyitva tartotta a botanikakönyvét, bár még egy oldalt sem lapozott bele.

Leült vele szemben.

– Attól féltem, hogy szánalomból maradsz távol, amikor meglátsz engem félelemmel.

Inés becsukta a könyvet.

–Attól féltem, hogy összekeverem a hálát a szeretettel.

Alonso egy pillanatra elállt a lélegzete.

Közeledett.

–Ezért kellett tudnom, hogy elmehetek. Hogy elmondhassam, hogy itt akarok lenni.

Óvatosan megfogta a kezét.

– Szeretlek, Inés. Nem tudom, melyik naptól kezdve. Tudom, hogy vártam a lépteidet, és akkor már el sem tudtam képzelni ezt a házat nélküled.

Inés a könnyein keresztül mosolygott.

–Tudtam, amikor megkaptam azt a levelet. Minden, amire korábban vágytam, hirtelen azt jelentette, hogy elveszítelek téged.

Alonso megérintette az arcát, és megvárta, amíg a lány odahajolt hozzá.