Ryan arca elkomorult. Hátralépett, védekezően felemelt kézzel. „Ez nem lehetséges! Istenemre esküszöm, hogy soha nem fértem hozzá ahhoz a fájlhoz!”

– A digitális aláírása mást mutat, Kapitány – mordult rá Graves.

„Valaki ellopta a személyazonosságomat!” – könyörgött Ryan, és rémülten nézett rám. Életünkben először könyörgött az arrogáns öcsém segítségért. „Claire, el kell hinned nekem!”

Akartam. Tényleg. De aztán egy emlék beugrott a szemembe, mint egy tehervonat. Három hónappal ezelőtt Ryan váratlanul felhívott. Feltett egy nagyon konkrét, nagyon furcsa kérdést: Megvan még az a titkosított laptopod a vállalkozói időkből?

„Miért kérdeztél a régi laptopomról júliusban?” – kérdeztem halálos hangon.

Ryan szemei ​​kikerekedtek. „Micsoda? Claire, engem júliusban helyeztek el! Németországban voltam!”

„Hívtál.”

„Sosem hívtalak!”

Graves elővette biztonságos műholdas telefonját, megkerülve a szabványos protokollokat. „Graves. Futtasson le egy teljes hitelesítési láncot Whitaker hozzáférési előzményein. Most.”

Harminc gyötrő másodpercig hallgatott. Arca megmerevedett. Letette a telefont, és Ryanre nézett.

„A kérés nem távoli volt. A hitelesítő adatokat egy fizikai, biztonságos terminálról használták a Fort Belvoirban.”

Ryan kétségbeesetten rázta a fejét. „Én nem voltam ott! Egy Atlanti-óceán feletti szállítógéppel voltam!”

A szoba halotti csendbe burkolózott. Valaki megvárta, amíg a bátyám fizikailag is csapdába esik egy repülőgépen – vasbiztos alibivel a birtokában –, mielőtt a nevét felhasználva előhívta volna az akták tartalmát. Valaki azt akarta, hogy a nyomozók végül felfedezzék a merényletet. Csak nyomok gyűltek össze.

Egy csapda

Graves előrántotta a fegyverét. „Akárki is tette ezt, azt akarta, hogy hozzáférjenek a Lámpás-dossziéhoz. És azt akarták, hogy Ryan vállalja a felelősséget.”

Mercer tábornok hirtelen felnyögött, és remegő kezével a hátsó udvarra néző nehéz ablakok felé mutatott.

– Ezredes – suttogta Mercer, hangján tiszta rémület érződött.

Odaszaladtam az ablakhoz. A társaság zavart csoportokra szakadt. De a hátsó kovácsoltvas kapu közelében egy férfi állt tökéletesen mozdulatlanul, sötét öltönyben. Egyenesen a dolgozószoba ablakát bámulta.

Miközben néztük, a férfi lassan felemelte a bal kezét. Két ujjal a csuklójára koppintott, pont oda, ahol a tetoválásom volt.

Aztán egy apró, szándékos kört rajzolt a levegőbe.

Jéggé dermedt bennem a vér. Graves egy friss tárat vágott a fegyverébe. – Claire, ismered azt a férfit?

– Igen – suttogtam, és az ajtó felé rohantam.

Átrohantam a folyosókon, és kirohantam a teraszra. A vendégek sikítoztak, ahogy elfurakodtam mellettük, Ryan és Graves a nyomomban. De mire a hátsó kapuhoz értünk, az vadul lengett a szélben. Az utca üres volt.

De a kapu kőpillérének közepén egy rideg fehér boríték pihent.

Vastag fekete filctollal rá volt írva a nevem: CLAIRE.

Azonnal felismertem a kézírást. Ugyanaz a kézírás volt, mint a kandahári kórlapokon.

Feltéptem a borítékot. Egy ma este készült fénykép volt benne. Az a kép, amiből anyám kiűzött. De valaki egy vastag piros kört rajzolt az arcom köré a háttérben.

A hátulján két mondat állt, amitől kicsúszott a lábam alól a talaj.

SOHA NEM VOLNA TÚLÉLNI KELLENE. KÉRDEZD MEG GRAVEST, AKI ADTA A PARANCSOT.

Lassan felemeltem a tekintetem. Ethan Graves ezredes egy méterre állt tőlem, és a levelet bámulta, arcából kifutott a vér.

Tudta

3. fejezet: Az Atya bűnei

A teraszon fülsiketítő csend honolt. Az arlingtoni forgalom távoli zúgása millió mérföld távolságból érződött.

„Mi van ráírva?” – kérdezte Ryan, miközben megpróbálta kicsavarni a fényképet remegő kezemből.

Visszahúztam, és a tekintetem Graves ezredesre szegeződött. – Tudod – suttogtam, és a hangom remegett a dühtől, amit nem tudtam visszafojtani. – Tudod, ki adta a parancsot, hogy hagyjunk el minket.

Graves nem tagadta. Összeszorította az állkapcsát, egy izom hevesen kalimpált az arcán. Elnézett mellettem, tekintete a családomon állapodott meg, akik az ajtóban gyűltek össze.

– Claire – mondta Graves, és hangja rekedtes mormogássá halkult, hogy a többi vendég ne hallja. – A kimentésedet nem veszélyeztették ellenséges felkelők. Az Éjlámpás megsemmisítésére és a csapat magára hagyására vonatkozó parancs egyenesen Washingtonból érkezett.

Mögöttünk apám elejtette kristály pezsgőspoharát. Az éles, erőszakos csattanással a kőlapoknak csapódott.

Megfordultam. Apám nem a törött üveget nézte. A kezemben lévő fényképet bámulta olyan arckifejezéssel, amilyet még soha, de soha nem láttam az arcán.

Abszolút, tagadhatatlan felismerés

„Apa?” – nyögtem ki fuldokolva.

Hirtelen húsz évvel idősebbnek látszott. Nem úgy nézett ki, mint egy Pentagon-bürokrata. Úgy nézett ki, mint egy bitófán álló ember. Kétségbeesetten pillantott a néhány megmaradt vendégre, és ráförmedt: „Mindenki befelé. Most!”

Ryan gúnyosan felnyögött. – Viccelsz? Valaki megfenyegetett…

„MOST MONDTAM!” – ordította apám. Ez egy abszolút parancsoló hang volt, egy olyan hangnem, amelyet soha nem használt a jelenlétemben.

Graves tokjába tette a fegyverét, és ragadozó intenzitással méregette apámat. – Richard, felismered ezt az üzenetet.

Apám nagyot nyelt. – Igen.

„Hogy?” – kérdeztem, miközben követtem, ahogy visszamasírozott a dolgozószobába, és becsapta maga mögött az ajtókat.

Apa nem válaszolt. Egyenesen a hatalmas tölgyfa íróasztala mögé lépett, benyúlt a pereme alá, és beindított egy rejtett mechanizmust. Egy nehéz fiók kicsúszott, felfedve a biometrikus széfet. Hüvelykujját a szkennerre nyomta. Az kattanva kinyílt.

Belül egy fekete, tűzálló doboz volt.

Ryan döbbenten bámult. „Egész életemben ebben a házban laktam. Mi a fene ez?”