Nathan a középkonzolhoz lépett, és megnyomott egy billentyűt. Egy torz hangfájl kezdett játszani. Recsegő statikus zajjal keveredett, de a hang összetéveszthetetlen volt.

„Laura… ha ezt valaha is hallod, nagyon sajnálom.”

Anyám Ryan karjaiba rogyott, és megállíthatatlanul zokogott. Rebecca néni volt az.

A felvétel folytatódott, a hangja kimerültségtől telt. „Claire-nek soha nem lett volna szabad részt vennie ebben. Megpróbáltam megvédeni, de Vale a családom iránti szeretetemet használta fel eszközként. Sikerült ellopnom az eredeti digitális nyilvántartást, amely Vale összes bűncselekményét tartalmazta. De a megfejtés kulcsa… Daniel elrejtette, mielőtt elrabolták.”

– Mielőtt elfogták? – ismételte Mercer tábornok remegő hangon. – Hogy érti ezt?

Nathan a gyászoló apa felé fordult. – Daniel nem azon a hegygerincen halt meg, tábornok. Vale emberei élve fogták el. Hét éve tartják fogva egy sötét helyen, hogy kínzással kinyomozzák belőle a főkönyv hollétét.

Mercer térdre rogyott, arcát a kezébe temette, és egy ősi, bánatos és reményteli jajveszékelést hallatott.

Úgy éreztem, mintha nem kapnék oxigént a tüdőmbe. „Daniel él?”

Nathan dühösen pötyögött a billentyűzeten. Egy biztonsági kamera képe ugrott fel a főképernyőn. Egy sovány, erősen sebhelyes férfit ábrázolt, aki tolószékben ült egy rácsos ablaknál, és egy három héttel ezelőtti újságot tartott a kezében.

Dániel volt az

– Hol van? – vicsorgott Mercer, és talpra ugrott, mintha puszta kézzel akarna megölni valakit.

– Egy marylandi neurológiai magánklinika – mondta Nathan. – Szent Katalin. Ez a Vale nem hivatalos műtéteinek álcája.

Mielőtt bárki mozdulhatott volna, a szobában lévő összes monitor hirtelen vörösen felvillant. A hangfájl megszakadt.

Egyetlen sornyi komor fehér szöveg kúszott végig a központi képernyőn.

VIDD EL CLAIRE-T SZENT KATALINBA. GYERE EGYEDÜL. VAGY DANIEL MERCER EGY ÓRA BELÜL MEGHAL.

5. fejezet: Az oroszlánbarlang

Mercer tábornok egy kis sereggel akarta megtámadni a létesítményt. Graves már számolgatta a támadási pontokat. De Vale pontosan a kétségbeesésre számított.

A monitoron világító fehér szöveget bámultam. GYERE EGYEDÜL.

Vale nem a tábornokot akarta. Nem Graves-t akarta. Engem akart. Mert úgy hitte, hogy a karomon lévő tetoválás alkotja a kirakós utolsó darabját.

– Bemegyek – mondtam, és a hangomban csengő nyugalom engem is meglepett.

– Egyáltalán nem – vágott vissza Ryan azonnal, elém lépve. Arroganciája teljesen eltűnt; csak a rémült védelmező vágy maradt. – Nem egy vágóhídra mész be.

Megérintettem a karját, és rövid, szomorú mosolyt villantottam rá. „Nem fogok vakon besétálni, Ryan. Vale szerint a tetoválás a kulcs. De Daniel paranoiás volt. Soha nem tenné a szó szerinti kulcsot valakinek a bőrére véglegesen, úgy, hogy aztán le lehessen nyúzni.”

Nathan összevonta a szemöldökét, és közelebb lépett. – Mit beszélsz, Szellem?

„A karomon lévő számok nem a kulcsot jelentik. Ezek utasítások arra vonatkozóan, hogyan találjuk meg a kulcsot.” Apámra néztem. „Apa, megvannak nálad a kandahári orvosi dokumentációim? Azok, amiket lehallgattál?”

Apa bólintott, és egy terminálhoz lépett. „Mindent megőriztem.” Előhívott egy steril, unalmas PDF-et a foghúzás utáni orvosi kivonataimról. Pulzusszám. Vérnyomás. Standard triázs kódok.

„Nézd meg az allergia részt” – mutattam rá.

Egyetlen sornyi szöveg volt: ALLERGIA: NKA-314159.

Ryan közelebb hajolt, és hunyorogva válaszolt: „Nincs allergiád. És mi a fene kód az a 314159?”

– Pi vagyok – lehelte apa.

„A tetoválásszámok” – magyaráztam gyorsan – „megmondják, hogy a Pi mely számjegyeit kell elkülönítenünk a főkönyvi kódban.”

Nathan ujjai végigsuhantak a billentyűzeten, futtatva a dekódoló algoritmust. Egy folyamatjelző sáv villant fel a képernyőn. 100%.

Egy hatalmas aktát csomagoltak ki. Mindent tartalmazott. Banki átutalások. Merényleti parancsok. Megvesztegetések. Ez volt Charles Vale életének teljes tönkretétele.

– Megvan – mondta Graves, és szeme halálos elégedettséggel csillogott.

– Nem – javítottam ki. – Vannak adataink. Az adatokat meg lehet cáfolni. Vale-nek be kell vallania. Nyilvánosan. Egy olyan helyen, amelyet szerinte ő irányít.

A Szent Katalin Rehabilitációs Intézet három méter magas kovácsoltvas kapuk mögött helyezkedett el, nyolcvan holdnyi sűrű marylandi erdő veszi körül. Hivatalosan az elit megtört elméinek luxusmenedéke volt. Nem hivatalosan azonban egy börtön.

Hajnali 2-kor érkeztem. Egy egyszerű szürke pulóvert és farmert viseltem. Fegyvertelen voltam. Vagy legalábbis azt hitték.

A nehéz kapuk szétnyíltak. Két drága öltönyös, fülhallgatóval ellátott férfi durva, professzionális hatékonysággal megpaskolt. Elkobozták a telefonomat, és steril, fehérítőszagú folyosókon át kísértek, amíg el nem értünk egy átalakított kápolnához az intézmény közepén.

Charles Vale az oltár közelében állt. Pontosan úgy nézett ki, mint a családi ünnepi vacsorákon – tökéletesen formázott ősz haj, makulátlan testtartás, egy olyan ember nyugodt tekintélyét sugározva, aki az egész világot uralja.

– Claire – mosolygott Vale gyengéden –, kimerültnek tűnsz.

„Hol van Daniel?” – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva az udvariasságokat.

Vale felsóhajtott, és egy oldalsó ajtóra intett. Az kinyílt, és egy felfegyverzett őr betolta a férfit a szobába.

Elállt a lélegzetem. Daniel Mercer. Sovány volt, arcát mély, brutális sebek szegélyezték, lábai elsorvadtak az évekig tartó használhatatlanságtól. De a szeme – a szeme még mindig éles volt, még mindig tele annak a katonának a dacos tüzével, akit megpróbáltam megmenteni.

– Még mindig szörnyen ügyes vagy az utasítások végrehajtásában, ugye, Szellem? – rekedten szólt Daniel, és halvány mosoly suhant át kicserepesedett ajkán.