Nathan teljesen belépett a szobába, és tekintete lesújtó bánattal szegeződött az enyémre.

– Mert hat héttel ezelőttig, Claire – suttogta Nathan –, teljesen meg voltam győződve arról, hogy te vagy az áruló, aki elárult minket.

4. fejezet: A gépezetben rejlő szellem

A vád jobban sújtott, mint egy fizikai golyó.

– Micsoda? – lihegtem, és úgy léptem hátra, mintha pestist hordozna. – Azt hitted, én vagyok a lyuk?

Nathan lassan benyúlt sötét dzsekije alá. Graves megfeszült, de Nathan csak egy összehajtogatott, szemcsés fényképet húzott elő. Átadta nekem.

Egy kandahári biztonsági felvétel volt, hét évvel ezelőttről. Egy nő látható rajta, amint egy sikátorban találkozik Charles Vale ismert helyi felkelő kapcsolatával. A nő pontosan olyan magas volt, mint én. Pontosan olyan testalkatú, mint én. Pontosan olyan színű volt a haja, mint én. Az arca elfordult a lencsétől.

– Vale hamisított bizonyítékai hét éven át egyenesen rád mutattak, Claire – mondta Nathan komoran.

A fotót bámultam, a gondolataim száguldoztak. Aztán a tekintetem megakadt egy részleten a nő csuklóján. Nem tetoválás volt, hanem egy jellegzetes, nehéz ezüst karkötő.

Elállt a lélegzetem. Gyerekkorom minden karácsonyi és születésnapi bulin láttam ezt a karkötőt.

Lassan anyámra fordultam, aki az asztal mögött kuporgott. „Anya, nézd ezt!”

Kikukucskált a fa széle fölött. Minden maradék szín kifutott az arcából. – Nem – zihálta, miközben a kezei hevesen remegtek.

„Kié ez a karkötő?” – kérdeztem.

Anyám elkezdett zihálni. Rémülettől tágra nyílt szemekkel nézett apámra. „Én… én adtam ezt a nővéremnek.”

A szoba mintha vadul megdőlt volna. Rebecca néni. Anyám életerős, különc húga. A nő, aki állítólag kilenc évvel ezelőtt egy tragikus hajóbalesetben fulladt meg. Két évvel azelőtt, hogy az Éjjeli Lámpás egyáltalán megjelent.

Nathan lassan bólintott. – Így van, Claire. A nagynénéd sosem halt meg.

Anyám fojtottan felnyögött. Ryan elkapta, amikor a térdei felmondták a szolgálatot. „Mi a fenéről beszélsz?!” – kiáltotta Ryan. „Üres koporsót temettünk el, mert nem találták meg a holttestét az óceánban!”

– Mert nem volt holttest – felelte Nathan hideg, elemző hangon. – Charles Vale megjátszotta a halálát. Szüksége volt egy láthatatlan ügynökre, aki diplomáciai és humanitárius csatornákon keresztül tud mozogni anélkül, hogy gyanút keltene. Úgy toborozta Rebeccát, hogy azt mondta neki, egy titkos korrupcióellenes munkacsoport tagja. Mire Rebecca rájött, hogy valójában illegális fegyvereket és információkat csempész haduraknak Vale személyes hasznára, csapdába esett.

– Honnan tudod ezt? – kérdezte Graves, miközben ketrecbe zárt tigrisként járkált fel-alá a szobában.

– Mert Rebecca hat héttel ezelőtt felvette velem a kapcsolatot – mondta Nathan.

Anyám még jobban sírt. „Él még?”

– Egyelőre – mondta Nathan. – Titkosított töredékeket küldött nekem adatcsatornákon keresztül. Bebizonyította nekem, hogy Claire ártatlan. És elmondta az igazi okát annak, hogy Éjlámpást megjelölték a halálra.

Mercer tábornok kilépett az árnyékból, a szeme lángolt. – Mondja el!

– Daniel nem csak egy szivárgást talált, tábornok – mondta Nathan halkan. – Daniel megtalálta Vale személyes digitális főkönyvét. Megtalálta minden illegálisan eladott fegyver, minden gyártott konfliktus, minden megvásárolt politikus pénzügyi nyilvántartását. Az Éjlámpást nem Daniel megmentésére küldték. Azért küldtek minket, hogy biztosítsuk, hogy ő – és a főkönyv – hamuvá égjen.

Nathanre meredtem, miközben a rémület végigfutott a gerincemen. „Daniel elrejtette a főkönyvet.”

„Igen. Letitkosította és odaadta valakinek a rajtaütés előtt.” Nathan egyenesen a mellkasomra mutatott az ujjával. „Neked adta.”

„Soha nem láttam főkönyvet!” – tiltakoztam. „Emlékszem, hogy elvettem egy merevlemezt vagy egy fájlt!”

Nathan közelebb lépett, kinyújtotta a kezét, és erősen megkocogtatta az ujját a karomon lévő tetováláson. „Nem a dossziét adta oda neked, Ghost. A kulcsot adta oda.”

Lenéztem a megtört körre és az apró számokra. „Ezek koordináták? Számlaszámok?”

– Ez egy titkosító kulcs – mondta Nathan. – De szükségünk van a tényleges főkönyvre, hogy feloldjuk. Vale tudja ezt. Azért jön.

Kint a kavicson csikorgó nehéz kerekek visszhangoztak az elülső kocsifelhajtóról. A fényszórók fénye besöpört a dolgozószoba ablakain.

– Három jelöletlen terepjáró – jelentette be Graves, miközben a redőnyön keresztül bekukucskált. – Taktikai felszerelés. Hangtompítós fegyverek. Vale víz alatti munkáscsapata.

Apám nem esett pánikba. Odalépett a könyvespolchoz, és kihúzott egy bizonyos kötetet. A fal egy hatalmas darabja kattanva kitárult, feltárva egy sötét, keskeny átjárót.

Ryan szemei ​​majdnem kiugrottak a fejéből. „Hány titkos ajtó van ennek a háznak?!”

– Elég – mondta Apa komoran. – Az ingatlan alatti esővíz-elvezető csatornákhoz vezet. Mozdulj! Most!

A földbe menekültünk. A levegő nyirkos volt és penészszagú. Felülről hallhattuk a bejárati ajtókon rúgó csizmák nehéz puffanását, a fegyveres férfiak tompa kiáltásait, ahogy végigsöpörtek az újonnan elhagyott szobákon.

Húsz percnyi fojtogató, vak mozgás után egy lefolyócsőből egy elhagyatott templom parkolójába értünk, mérföldekkel arrébb. Egy jellegtelen szürke furgon várakozott az árnyékban.

Nathan kinyitotta az oldalsó ajtót. „Szállj be!”

Egy órán át csendben autóztunk, mígnem elértünk egy elhagyatott állatorvosi klinikát a Woodbridge külvárosában megbúvó erdőben. Nathan egy megerősített acélajtón keresztül terelt be minket hátul.

A belső tér egy paranoiás remekmű volt. Több tucat világító számítógép-monitor szegélyezte a falakat, feltérképezve Charles Vale teljes illegális birodalmát. Vörös zsinórok kötötték össze a védelmi vállalkozókat, az offshore ügyfeleket és a politikusokat.