Néhány szomszéd azt tanácsolta neki, hogy harcoljon minden egyes zálogjogért, amíg a családok ki nem merülnek. Gabriel ezt nem tette. Az értékelések és a tanúvallomások után visszaadta a megerősített telkeket, és beleegyezett, hogy a száraz évszakban megosztja a patakot. Los Sauces kisebb lett.

– Apa azt mondaná, hogy te tönkretetted a ranchot – mormolta Teresa.

– Nem. Abbahagytam az igazságtalansággal való táplálását.

Matíasnak volt egy kiemelkedő igazsága is.

Egy délután lehajtott fejjel jelent meg Gábriel előtt.

– Igen, loptam.

-Hogy?

– Kenyér. Tojás. Bab. Nem loptam pénzt vagy az érmet, de ételt igen.

Gábriel hallgatott.

– Rossz volt.

Matías nagyot nyelt.

– Akkor én elmegyek.

– Nem fejeztem be. Rossz volt, és te majd helyrehozod. Visszafizeted, amennyit tudsz, dolgozol, ha kell, és bocsánatot kérsz. De a túlélésért való lopás nem jelenti azt, hogy örökre a „tolvaj” nevet kell viselned.

Mátyás felnézett.

Matías fizetett a boltosnak két vekni kenyeret, és Doña Matilde tyúkólját javította meg három tojásért, amelyeket hónapokkal korábban elvett. Soha többé senki sem keverte össze a hibáit mások által ellene kitalált bűncselekményekkel.

Ugyanazon az éjszakán Gabriel egy másik borítékot talált Elena holmijai között. Az elején ez állt: „Gabrielnek, amikor megérkezik a gyermek, akinek otthonra van szüksége.”

A levélben elmagyarázták, hogy Elena segített Lucíának megszökni, és ő adta neki az érmet. Mielőtt elváltak útjaik, ígéretet tettek: ha Lucía valaha is magára hagy egy gyermeket vagy fiút a gondjaira bízva, elküldheti Los Saucesbe. Nem vérrokonság vagy örökség miatt, hanem azért, mert Elena megbízott Gabrielben.

Mátéás csendben hallgatott.

– Tehát tudta, hogy mehetek.

– Tudtam, hogy valakinek szüksége lehet erre a házra.

Gábriel megmutatott neki egy szobát, amelynek ablakából a legelőkre nyílt kilátás, és egy kulcsot adott a kezébe.

– Maradhatsz.

A fiú összezárta az ujjait.

– Van másik kulcsod?

-Igen.

Mátéus hátrébb lépett.

Gábriel megértette.

– De senki sem fogja kívülről bezárni azt az ajtót.

A fiú szeme megtelt könnyel.

Hónapokkal később Sebastián sírja közelében egy követ helyeztek el Lucía Torres emlékére. Alatta nem voltak földi maradványok, csak a neve és egy mondat: „Megőrizte az igazságot, amikor mások féltek.”

Terézia virágot hozott.

– Anyád jobbat érdemelt volna tőlünk.

-Igen.

– Nem várom el tőled, hogy megbocsáss nekem.

Matías a kőre nézett.

– Még mindig nem bírom.

-Rendben van.

Matías gyámságát valamivel később hivatalossá tették. Amikor megkérdezték tőle, hogy milyen vezetéknevet szeretne használni, a fiú lassan leírja: Matías Torres Navarro.

Másnap reggel két tortillát reggelizett, és egyet sem rejtett el. Aztán Gabriellel lóháton elindult a legelők felé.

Egy dombtetőről láthatóak voltak a helyreállított földdarabok. Több család készítette elő a barázdákat.

„Sokat veszített” – mondta Matías.

Gabriel a lecsupaszított ranchra nézett.

– Sokszor visszatértem. Ez már nem ugyanaz.

Matías elmosolyodott, és továbblovagolt mellette.

Lopással vádolva érkezett, azzal a feladattal, hogy egy férfit a sírhoz vezessen. Azonban nem csak Sebastiánt ásta ki. 17 évnyi félelmet, ellopott földet, egy családi hazugságot és édesanyja méltóságát is feltárta.

És Gábriel megértett valamit, amit az apja soha nem értett: az örökséget nem az teszi tisztességessé, ha mindent megtartasz, hanem az, ha van bátorságod visszaadni azt, ami soha nem lett volna a tiéd.

Matías a maga részéről felfedezte, hogy egy család nem mindig vérrokonsággal kezdődik. Néha egy ajtóval, amit belülről be lehet zárni, egy kulccsal a saját kezedben, és azzal a bizonyossággal, hogy ezúttal senki sem fog arra kényszeríteni, hogy elszökj.