1. RÉSZ

„Egy percet se késs, após! Pontosan négy órakor legyél a kapu előtt. És kérlek, a régi teherautóval gyere, ne az új autóval.”

A menyem ezt telefonon mondta el a születésnapja reggelén. Négy órával később, amikor a feleségemmel húsz perc késéssel érkeztünk a házához, a kaput betörték, egy hatalmas, felborult kisteherautót és több rendőrautót találtunk a telket körülvéve.

Ami még mindig megdöbbent, az az, hogy ha a feleségem nem ragaszkodott volna hozzá, hogy vegyen néhány virágot, pontosan ott tartottunk volna, ahol az a teherautó lerobbant.

Ernesto Salazar vagyok, 72 éves és Querétaróban élek a feleségemmel, Mercedesszel. 49 éve vagyunk házasok.

Életem nagy részében gépészmérnökként, később pedig egy biztosítótársaság kockázatfelügyelőjeként dolgoztam. Megtanultam felismerni a veszélyes berendezéseket, a hibás gépeket és a megelőzhető baleseteket.

De soha nem gondoltam volna, hogy a legnagyobb veszélyt a saját családom jelenti majd.

Két fiunk van. Alejandro, a legidősebb, pénzügyi könyvvizsgáló. Mindig is visszafogott, türelmes és figyelmes volt. Ricardo, a kisebbik fiunk, 44 éves, és egy szállítmányozási és logisztikai céget vezet.

Ricardo a feleségével, Patriciával, egy város szélén lévő házban él. Segítettünk nekik az ingatlan előlegének befizetésében, amikor elkezdtek boldogulni.

Patricia mindig elegáns volt, kedves a látogatókkal szemben, és rendkívül igényes, ha valamit kért.

Azon a reggelen kétszer is felhívott.

Az első az volt, hogy emlékeztessen arra, hogy pontosan négy órára meg kell érkeznünk.

A második furcsábbnak tűnt számomra.

„Após, el tudnál jönni azzal a szürke kisteherautóddal, ami régen volt? Szeretnék néhány családi fotót készíteni az épület előtt. Sokkal szebb, mint az új autód.”

Az új autómban modern automata fékrendszerek voltak. A régi teherautóban, bár jól karbantartották, nem volt ilyen.

„Tényleg ennyire fontosak egyes fényképek?” – kérdeztem.

– Ó, apósom, ma van a születésnapom. Teljesítsd ezt a kívánságot.

Elfogadtam, bár valami kellemetlenül érintett.

Röviddel ezután felhívtam Alejandrót.

– A sógornőd ragaszkodik hozzá, hogy pontosan négy órakor érkezzünk, és hogy hozzuk el a régi teherautót.

A fiam hallgatott.

– Apa, el kell mondanom neked valamit. Hetek óta átnézem Ricardo néhány pénzügyi tranzakcióját. Pénz tűnik el a cégétől, és olyan számlákon köt ki, amelyeket nem tudok azonosítani.

– Azt mondod, hogy a bátyád lop?

– Még nem mondhatom biztosan. De azt akarom, hogy ma légy óvatos.

Nem akartam aggódni Mercedes miatt. De túl jól ismert engem.

Amikor elmentünk, kék ruhát és gyöngy fülbevalót viselt.

– Ernesto, szeretnék beugrani egy virágboltba, mielőtt megérkezünk.

– Fogy az időnk.

– Csak öt percig fog tartani.

Természetesen nem volt belőlük öt.

A virágboltban a hölgy majdnem húsz percet vett igénybe, mire kiválasztott, elrendezte és becsomagolta a kék hortenziákat.

Kétségbeesetten bámultam az órára.

– Mercedes, Patricia dühös lesz.

– Hadd várjon. Senkinek sem szabad üres kézzel érkeznie egy születésnapi buliba.

Végül folytattuk utunkat.

Négy húszkor értünk be a magánútra, ami a rezidenciához vezetett.

Aztán megláttam egy porfelhőt.

Frené.

Az őrház teljesen elpusztult. Egy rönkökkel megrakott nehéz teherautó irányíthatatlanul legurult egy lejtőn, és a főbejáratnak csapódott.

Egy összetört szállító furgon állt a kapu mellett. A mentősök a sofőrjét látták el, akinek szerencsére sikerült élve elmenekülnie.

Mercedes a lábára ejtette a virágokat.

– Ernesto… itt mindig megállunk, hogy beírjuk a kódot.

Egy rendőrnő közeledett az ablakunkhoz.

– Uram, itt lakik?

–Ez a fiam háza. Mi történt?

–Egy teherautó gurult le a felső szintről. Úgy tűnt, mintha leparkolták volna, majd elgurultak volna.

– Hol van a sofőr?

Az ügynök komolyan nézett rám.

– Senki sem vezetett.

Ránéztem az órámra.

A baleset gyakorlatilag négy órakor történt.

Pontosan akkor, amikor Patricia parancsára érkeztünk.

És amikor felnéztem a házra, láttam, hogy a fiam, Ricardo az ablakból figyel minket.

Amint felfedezte, hogy még élünk, hirtelen hátralépett, és eltűnt a függönyök mögött.

Ez a reakció csontig hatott.

Mert 72 évem alatt először értettem meg, hogy talán mégsem balesettel állunk szemben.

És még nem láttam a legszörnyűbb bizonyítékot mind közül.

2. RÉSZ

–Apa! Anya! Hála Istennek, hogy jól vagy!

Ricardo kijött, hogy üdvözöljön minket, amikor végre megengedték, hogy megközelítsük a rezidenciát.

Túlzott erővel ölelt át. Patricia jelent meg mögötte, kifogástalanul, krémszínű ruhában.

Amikor meglátott minket, elejtette a kezében lévő poharat.

Az üveg szilánkokra tört a márványpadlón.

– Az nem lehet… – mormolta.

Aztán reagált.

– Micsoda rémület! Azt hittük, valami szörnyűség történt velük.

A Mercedes nem reagált.

Észrevettem valami furcsát Ricardo nadrágján: egy sötét foltot a térdénél.

Azt is észrevettem, hogy vöröses föld ragadt Patricia cipőjére.

Tökéletesen ismerte azt a vidéket. Arról a szervizútról jött, amely oda vezetett, ahol a teherautó parkolt.

Mielőtt belépett, beszélt a sofőrjével, egy Julian nevű férfival.

Azt mondta, hogy Ricardo személyesen bérelte fel, hogy a megrakott járművet a lejtőn hagyja.

„Beletettem a kerékékeket, uram. Esküszöm. Amikor elmentem, az a teherautó nem tudott mozdulni.”

– És kinek volt hozzáférése a helyszínhez?

– A fiad. Ő mondta meg, hol kell parkolni.

Julian megmutatott nekem egy üzenetet is, amit röviddel a baleset előtt kapott.

Ricardo megparancsolta neki, hogy maradjon távol a környéktől, amíg további utasításokat nem kap.