–Patricia azt mondta, hogy ez átmeneti.
„És a teherautó?” – kérdeztem.
Senki sem válaszolt.
– Tudni akarom, ki döntötte el, hogy a teherautónknak négy órakor a kapu előtt kell lennie.
Patrícia sírni kezdett.
De ezek nem a megbánás könnyei voltak. Valakinek a könnyei, aki látta, ahogy a körülötte felépített világ összeomlik.
– Nem kellett volna így történnie – mormolta.
– Hogy kellett ennek megtörténnie?
„A teherautónak úgy kellett volna kinéznie, mint egy baleset. Nem mehettünk volna a közelébe. Senki sem akarta volna a céghez kötni.”
Mercedes nekidőlt a kanapénak.
Mély szúrást éreztem a mellkasomban.
Nem kellett semmi mást hallanom ahhoz, hogy megértsem.
De volt egy kérdés, ami még mindig gyötört.
– Ricardo, tudtad, hogy az édesanyád is velem jön?
A fiam felnézett.
Soha nem fogom elfelejteni azt a pillantást.
-Igen.
Mercedes lehunyta a szemét.
– És mégis elfogadtad?
Ricardo sírni kezdett.
– Anya, nem akartam…
– Nem azt kérdeztem, hogy mit szeretnél. Azt kérdeztem, hogy elfogadod-e.
A fiam lassan bólintott.
-Igen.
A feleségem lehuppant a kanapéra.
Betegséget, anyagi nehézségeket és saját szülei halálát is elviselte anélkül, hogy elveszítette volna azt a csendes erőt, ami mindig is jellemezte.
De ez a szó megtörte.
Nem sikított.
Nem sértette meg.
Úgy bámult Ricardóra, mintha megpróbálná felismerni azt a gyereket, aki valaha a mellkasán aludt.
„Tehát nem csak a pénzről volt szó” – mondta végül. „Azért, mert az életünk már nem számított nekik.”
Ricardo megpróbált közelebb lépni.
-Anya…
– Még ne érj hozzám.
A fiam megállt.
Patricia gyorsan kezdett beszélni.
– Ricardo engedélyezte a teherautó mozgását! Én csak megszerveztem a találkozót!
Rémülten nézett rá.
– Azt mondtad, ez az egyetlen kiút!
– Mert ezekbe az adósságokba sodortál minket!
– És milliókat tartottál meg!
Másodperceken belül elkezdték egymást vádolni.
A pár, akik évekig hencegtek tökéletes házasságukkal, mindenki előtt tönkretették magukat.
Alejandro közbelépett.
– A dokumentumok lehetővé teszik számunkra, hogy megállapítsuk, mit tett az egyes személyek. Nincs értelme továbbra is egymást hibáztatni.
Patricia megpróbált a kijárat felé indulni.
A rendőrök letartóztatták, és közölték vele, hogy az illetékes hatóságok elé állítják.
Ricardo még mindig a kezében tartotta a fegyvert.
– Fiam – mondtam –, add ide!
Rám nézett.
– Apa, ha ezt teszem, vége az életemnek.
– A te életed nem ér véget azért, mert felelned kell a tetteidért. De valaki másé véget érhet, ha tovább lövöldözöl.
Remegett a keze.
Végül letette a pisztolyt az asztalra, és hátralépett.
A tisztek azonnal lefogták a nőt.
Ricardo nem ellenkezett, amikor rábilincselték.
Patricia elkezdte kiabálni, hogy ügyvédre van szüksége.
Senki sem próbálta megállítani.
Csak a kisebbik fiamra tudtam nézni.
Azt a 44 éves férfit, akit én tanítottam meg biciklizni és kereket cserélni, azért tartóztatták le, mert részt vett egy olyan tervben, ami az életünkbe kerülhetett volna.
Mielőtt elvitték volna, Ricardo Mercedes felé fordult.
– Anya, bocsáss meg.
Több másodpercbe telt, mire válaszolt.
– Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e rá.
A fiam zokogni kezdett.
– De te a fiam vagy – folytatta. – Ez sem fog változni.
Aztán a kijárat felé vezették.
Azt hittem, ez lesz az utolsó beszélgetésünk hosszú időre.
De aztán eszembe jutott valami, amire hetek óta készültem.
– Várj egy pillanatot.
Alejandro aggódva nézett rám.
– Apa, mi a baj?
Kivettem egy összehajtott borítékot a kabátom belső zsebéből.
Benne volt egy levél, amit Ricardónak írt, és egy dokumentum, amelyben felvázolta a terveit, hogy anyagilag segít neki.
A születésnapja a következő hónapban lett volna.
Tudtam, hogy a cége nehézségeken megy keresztül, bár nem voltam tisztában a problémák súlyosságával.
Úgy döntött, hogy hivatalos családi támogatás formájában hárommillió pesót ajánl fel neki, ami elég lenne ahhoz, hogy átszervezze a pénzügyeit.
Nem állt szándékomban adósságot csinálni belőle.
Csak nyugodtnak akartam látni.
Ricardóra néztem.
– Ez neked szólt.
Ránézett a borítékra.
-Mi az?
– A születésnapi ajándékod.
Alejandro kinyitotta a szemét.
Még ő maga sem tudta, hogy erre felkészült.
„Hárommillió pesóval akartam segíteni neked” – magyaráztam. „A jövő hónapban akartam odaadni, miután beszéltem egy könyvelővel, hogy megbizonyosodjak róla, hogy minden rendben van.”
Ricardo elkezdte rázni a fejét.
-Nem…
–Tudtam, hogy aggódsz a cég miatt. Azt hittem, találhatunk megoldást.
– Apa, kérlek…
– Nem oldotta volna meg az összes problémádat, de valahol el kellett volna kezdenünk.
A fiam úgy nézett a borítékra, mintha valami lehetetlent mutatnék neki.
– Miért nem mondtad el előbb?
A kérdés megbénított.
– Mert meg akartalak lepni.
Ricardo olyan kétségbeeséssel kezdett sírni, amilyet egész este nem mutatott.
–Patricia azt mondta, hogy soha nem fogsz segíteni nekem. Azt mondta, hogy mindent Alejandróra hagysz.
Ránéztem a menyemre.
Elfordította a tekintetét.
– És hittél neki? – kérdeztem.
Ricardo nem válaszolt.
„Fiam, eljöhettél volna hozzánk. Elmondhattad volna az igazat, még azután is, hogy elkövetted volna ezeket a hibákat. Tanácsot kértünk volna, eladtuk volna, ami szükséges volt, és tárgyaltunk volna mindenről, ami jogilag lehetséges volt.”
– Szégyelltem magam.
– És kevésbé szégyenletesnek találtad, ha megpróbáltad megölni a szüleidet?
A fiam eltakarta az arcát.
