– Nem adhatom a ranchot valakinek a kezébe, aki részegen dolgozik – mondta végül. – Meg kell értened ezt.

-Értem.

– És azt akarom, hogy beszélj, ha rosszul érzed magad. Nem azt, hogy eltűnj.

Alejandro eltette az üveget.

– Az első hóesésig – egyezett bele.

Hajnaltól dolgoztak.

Kicserélték az oszlopokat, kitisztították az itatóvályúkat és megjavították a fészert. Amikor Alejandro megpróbálta elvonni Isabelt a nehéz munkától, elvette tőle az ásót.

– 46 éves vagyok. Hordtam már zsákokat, és eltemettem a férjemet is. Egy rudat is meg tudok tartani.

Nevetett.

Rájött, hogy szereti hallgatni őt.

Megtanult fütyülni is. Először csak az ujjaira tudott fújni. Alejandro csak nevetett, ő pedig minden viccért azzal fenyegetőzött, hogy megbünteti.

Egy nap a vörös üsző felemelte a fejét és feléje indult.

Izabella örömében felkiáltott.

Azon az estén meglepődve vette észre, hogy fütyörészik mosogatás közben.

Aztán Rafael üres székére nézett, és bűntudata támadt.

Még mindig nem tudtam, hogyan engedhetném, hogy az öröm együtt létezzen a hiányával.

A város sem könnyítette meg a dolgát.

A boltban a tulajdonos figyelmeztette, hogy egy ilyen múltú férfi vendéglátása ártana a hírnevének.

Isabel letette az érméket a pultra.

– A kerítésem hetek óta dőlt. Sok tiszteletreméltó férfi haladt el mellette. Egyikük sem szállt le a lováról.

A boltos elhallgatott.

– Alejandro, igen. Most add el nekem a szögeket.

Napokkal később vihar érte őket, miközben füvet nyírtak a magaslati réten. Még mielőtt elkezdődött volna a legrosszabb, elérték a pásztor menedékét.

Az első mennydörgés csapása remegésre késztette Isabelt.

Befogta a fülét, és elkezdte ismételgetni, hogy haza kell mennie.

Alejandro leült a közelébe, anélkül, hogy átölelte volna.

– Bent vagyunk. Nézz rám. Lélegezz velem.

Eltartott egy ideig, mire felismerte a hangját.

„Az utolsó dolog, amit mondtam neki, az az volt, hogy ne menjen ki” – zokogta. „Dühösen mondtam neki.”

– Ő is kávéval várta meg.

Izabella felnézett.

„Egy 22 éves házasság nem fér bele az utolsó mondatodba” – tette hozzá. „Rafael tudta, hogy szereted.”

Az asszony addig sírt, amíg teljesen ki nem merült.

Amikor a vihar elvonult, Alejandro felajánlotta a karját, hogy segítsen lemászni.

Nem kérte, hogy felejtsen el.

Ez tette lehetővé számára, hogy fulladás nélkül elkezdjen emlékezni.

Befejezték a réten a fűnyírást a fagyok előtt. Aztán elvitték a hét tehenet a vásárra, a tanyát pedig egy szomszéd gondjaira bízták.

Ramiro várta őket.

Több vevőnek is elmondta, hogy az állatok fertőző betegségben szenvednek.

Izabella érezte, hogy lángol az arca.

Alejandro kinyitotta a karámot.

—Kérj egy értő embert, hogy nézze át őket. Nem kell hinni egyiküknek sem.

Egy Don Ernesto nevű szarvasmarha-tenyésztő megvizsgálta a szarvasmarhákat. Öregek voltak, de egészségesek.

Aztán figyelmesen nézett Alejandróra.

– Ismertem az apját. Soha nem csalt meg egyetlen üzletben sem.

– Követtem el hibákat, amiket ő nem – felelte a cowboy. – De ezek a tehenek pontosan olyanok, amilyennek mondom.

Don Ernesto bólintott, és Isabelhez fordult.

Korrekt árat alkudtak ki.

A pénzből élelmet vettek és béreltek egy járművet, mielőtt lezárták a hágót.

Azon az estén néhány férfi meghívta Alejandrót, hogy ünnepeljen a kantinban.

Megállt.

Isabel látta, hogy összeszorítja az állkapcsát.

– Köszönöm – válaszolta végül –. Ma kávéval ünneplem.

Folytatták a sétát.

Amikor megérkezett a fogadóba, Alejandro a falnak támaszkodott.

– Nehezebb volt, mint amilyennek látszott.

–Vége van.

– A mai napra.

Bólintott, megértve, hogy ez a csata nem egyetlen győzelemmel fog végződni.

Az első hó egy héttel a takarmány megérkezése után esett.

Alejandro elpakolta a holmiját.

Isabel egy takarót hajtogatva találta rá, és olyan szomorúságot érzett, amit már nem tudott kizárólag Rafaelnek tulajdonítani.

– Télen is maradhatsz.

– Már tudja, hogyan kell vezetni a farmot.

– Van még mit tanulnom.

Ránézett.

Izabella mély lélegzetet vett.

– És tetszik, hogy itt van.

Alejandro otthagyta a takarót az ágyon.

Maradt.

A tél mindent megkövetelt tőlük, amit megtanultak. Minden reggel élelmet osztottak, feltörték a jeget az itatóvályúkban, és ellenőrizték a teheneket.

Két borjú gond nélkül megszületett.

A harmadik egy hóviharos éjszakán érkezett.

Az anya órák óta keményen dolgozott. Alejandro megértette, hogy segítségre van szüksége, és ketten együtt dolgoztak a lámpa alatt, amíg a borjú a szalmán nem feküdt.

Néhány pillanatig nem mozdult.

Izabella úgy érezte, megállt a világ.

Alejandro tovább gondozta, koncentrált, amíg az állat fel nem lélegzett, és egy halk hangot nem adott ki.

Megkönnyebbülten sírni kezdett.

– Megmentette őt.

– Megmentettük őt.

Kimerülten ültek az anya és a baba mellett.

Isabel kihúzott egy szalmaszálat Alejandro hajából. A férfi megfogta a kezét.

Lassan közeledtek.

De a csók előtt elhúzódott.

– Még mindig nem bírom.

Alejandro azonnal elengedte.

-Rendben van.

– Nem akarom bántani.

– Akkor ne erőltesd meg magad.

Ez a tisztelet jobban megindította, mint bármilyen kijelentés.

Ramiro eközben egy másik módot keresett, hogy szétválassza őket.

Megtalálta Beatrice-t, Alexander korábbi menyasszonyát, aki mostanra özvegy lett, és biztosította, hogy még mindig érdeklődik felőle.

Azt is elmondta neki, hogy újra inni kezdett.

Beatriz januárban érkezett La Querenciába, aggódva és reménnyel telve, amit szégyellt bevallani.

Izabella megkapta.