Amikor Alejandro belépett és meglátta, megdermedt.

– Azt mondták, hogy látni akarsz – magyarázta Beatriz.

-WHO?

Ramiro nevének hallatán megértette a manővert.

De Izabella, akit még mielőtt felfoghatott volna, megsebesített, felkelt.

– Beszélj nyugodtan. Van munkám.

Megpróbálta követni őt.

– Izabella, várj!

– Nem kell nekem semmit sem magyaráznod. Szabadon elmehetsz.

Büszkén mondta.

Még mielőtt a pajtához ért volna, meggondolta magát.

Beatriz azonnal megértette, mi történt. Bocsánatot kért, amiért hitt Ramirónak, és elment.

Alejandro újra megpróbált beszélni Isabellel. A lány, aki egy ellés előtt álló tehénnel volt elfoglalva, anélkül, hogy ránézett volna, válaszolt.

A nő hallgatását búcsúnak értelmezte.

Alkonyatkor felnyergelte Lucerót és elment.

Isabel hallotta a paták dobogását. Ezúttal nem fütyült.

Órákkal később, amikor befejezte a tehén gondozását, üresen találta a kunyhót.

Volt egy cetli az asztalon.

„Köszönöm, hogy kipróbálhattam.”

A kifejezés megrémítette.

Amikor a hóvihar alábbhagyott, elment a faluba, egy útközben megismert szomszédjával együtt. Lucero a kantina előtt állt.

Alejandro a sarokban maradt.

Egy üres és egy teli pohár volt előtte.

Ramiro elmosolyodott egy közeli asztaltól.

– Látod, Doña Isabel. Vannak férfiak, akik sosem változnak.

Nem nézett rá.

– Mennyit vett el?

Alejandro lehajtotta a fejét.

– Egy pohár. Már egy órája bámulom a másikat.

Izabella odahúzott egy széket.

– El akarsz menni innen?

Zavartan bólintott.

– Elbuktam.

– Igen. És most már elfogadhatsz segítséget.

– Feltételt szabtál.

„Nem fog így dolgozni, és nem fog úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Majd holnap megbeszéljük, amit meg kell beszélnünk. Nem kell ma este itt maradnia.”

Ramiro hangosan felnevetett.

Aztán Izabella megfordult.

– Becsaptad Beatrizt, hogy eljöjjön hozzám. És megpróbáltad fizetni Alejandrónak is, hogy távozzon.

Elővette a zsebéből az ajánlathoz tartozó üzenetet, amit napokkal korábban talált egy üveg mellett, amit mindketten visszaadtak.

Egy farmer felkelt.

– Állatokat is vett tőlem, amikor részeg volt.

Egy másik is beszélni kezdett.

Ramiro elvesztette a mosolyát.

Isabel elment randizni Alejandróval, de ezt a kiruccanást nem tévesztette össze gyógymóddal. Másnap a férfi segítséget kért a városi orvostól, egy régi barátjától, aki már leszokott az ivásról.

Beleegyezett, hogy nem visz magával a ranchnak szánt pénzt, kerüli a kantint, és tudatja velük, ha inni támad kedve.

Isabel bocsánatot is kért, amiért ellökte magától anélkül, hogy meghallgatta volna.

– Nem te kényszerítettél az ivásra – felelte. – Az az én felelősségem.

Aztán kiürítette a régi üvegét, és a poggyásza elé tette.

Már nem akarta a kísértést a mellkasára szorítani, mintha a bátorság próbája lenne.

Ramiro tett még egy utolsó kísérletet.

Egyik reggel átvágták a kerítést, és 8 vemhes tehén eltűnt.

Isabel Alejandrót a lábnyomok vizsgálata közben találta.

– Az apáméhoz tartozó tanya felé tartanak – mondta. – De nem megyünk be egyedül.

Míg a férfi távolról követte a nyomokat, a nő a biztost és a szomszédokat kereste.

Hajnal előtt érkeztek.

A teheneket egy karámba zárták. Három férfi készült elszállítani őket.

Az egyikük megpróbált elmenekülni, de útközben megállították. Egy másik bevallotta, hogy Ramiro fizetett nekik, és átadta nekik a szerszámokat is.

A szarvasmarha-márkák érintetlenek maradtak.

Isabel nyolcig számolva körbejárta az udvart. Aztán odalépett Alejandróhoz, aki a kőházat nézte, ahol felnőtt.

„Nem tudták elvinni őket” – mondta.

Bólintott.

– Ezúttal segítséget kértünk.

Ramirót letartóztatták. A rablási nyomozás a többi vállalkozásának felülvizsgálatához vezetett. Nem minden oldódott meg gyorsan, de addigra már senki sem tudta puszta pletykaként elutasítani a vádakat.

A tavasz állva találta La Querenciát.

A fennmaradó 8 tehén ellett; Coloradának ikrei születtek. A télen született 3-mal együtt 12 borjú született.

Izabella minden születést saját kezűleg jegyzett fel.

A következő hónapokban sajtot árult, csökkentette a kiadásait és pénzt takarított meg. Ősszel a borjak eladásával kiegyenlítette a kölcsön visszafizetéséhez szükséges összeget.

Amikor kilépett a bankból, a kezében tartotta a nyugtát, és képtelen volt megszólalni.

Alejandro elmosolyodott.

– Megmentette a tanyáját.

Megfogta a kezét.

– Megmentettük őt.

Mielőtt visszatért, meglátogatta Rafael sírját.

Azt mondta neki, hogy a tehenek jól vannak, megtanult fütyülni, és most már anélkül tudja elolvasni a számlákat, hogy úgy érezné, minden összeomlik.

Aztán egy pillanatig hallgatott.

– Még mindig szeretlek – suttogta. – De élni is akarok.

Alejandro a bejáratnál várta.

Ezúttal Isabel csókolta meg.

A következő nyáron összeházasodtak, sietség nélkül, és anélkül, hogy elrejtették volna azoknak a fényképeit, akiket korábban szeretteik.

A bulin kávé, limonádé, zene és a szomszédokkal teli asztalok várták a vendégeket.

Amikor mennydörögni kezdett, mindketten beléptek a folyosóra.

Isabel érezte az ismerős félelmet, de nem menekült el, hogy bezárkózzon. Alejandro felajánlotta neki a kezét, és Isabel tovább táncolt bent, miközben az eső a tetőcserepeket verte.

Az évek során La Querencia virágzott. Alejandro mindennapos segítséggel és döntésekkel támogatta a felépülését. Isabel más özvegyeket kezdett tanítani könyvelésre és állattenyésztésre.

Nem voltak gyerekeik, de az asztaluk ritkán volt üres.

Valamivel később sikerült megvásárolniuk a régi Salazar-ranchot, amelyet Ramiro birtokának felszámolása után eladásra kínáltak. Tisztességes feltételekkel bérbe adták egy fiatal családnak, akiknek földre volt szükségük.

Egyik délután, már idősebbekként, a folyosóról nézték az esőt.

Alejandro megszokásból megfogta a kezét.